Egy nő láthatatlan élete / Ema (2019)

írta Nikodémus

Bő három évtizede már, hogy a dél-amerikai szappanoperák megjelentek a hazai televíziózásban, s miközben a rendszerváltozás mámorító szabadságában hol hüledezve, hol felháborodva néztük őket, szépen elvégezték munkájukat közgondolkodásunkban. Hatottak beszédmódunkra, névadási szokásainkra, és ami a legfontosabb, sajnos eltanultuk belőlük azt a tehetetlenséggel vegyülő teátrális érzelmeskedést, ami társas kapcsolatainkban csak fokozza, s nem oldja a problémát. A mesés-varázsos dél-amerikai kontinensről persze leegyszerűsítő, s így hazug kép ez; legutóbb két hazai mozibemutató kapcsán győződhettünk meg erről. Koronavírus ide, kultúr-ínség oda, a nyár két legizgalmasabb premierjének ígérkezett az Egy nő láthatatlan élete és az Ema.

Karim Ainouz brazil rendező a legkiválóbb dél-amerikai írók modorában, fülledt, lázálom-szerű jelenettel indítja legújabb, Martha Batalha regényéből készült filmjét: két nővér bóklászik a tengerparton, csevegnek, kacarásznak, majd az egyikük különös hívó hangra lesz figyelmes. Elindul a partot övező erdő irányába, s néhány perc után rádöbben, hogy eltévedt a vadonban, miközben testvére kétségbeesetten kiabál utána. Jövőlátó szürreális álom? Vagy csak egy nehéz, késői vacsora kellemetlen következménye? Egyelőre eldönthetetlen, ahogy az is, hová készülődnek a főcím után izgatottan a nővérek: Guida (Julia Stockler) láthatóan szabadulni akar a családi házból, míg húga, Eurídice (Carol Duarte) csupán egy vidám estét szeretne. A kettő együtt nem megy, ezért megalkudnak, s az elválaszthatatlan testvérek csakhamar külön utakon találják magukat: Guida messze sodródik az atyai háztól, Eurídice pedig lelkében hordozza tovább művészi ambícióit.

Ha az eddigiek kissé szappanoperásan hangzottak, az bizony nem tévedés, Ainouz azonban egy percre sem érinti a műfaj közhelyeit; ehelyett egy nagyszabású, érzelmes, ugyanakkor drámai történetet mesél el a múlt századi Brazília különös társadalmi viszonyairól. Arról, amikor a nők a férfiak szemében leginkább csinos, nem túl eszes, házias, és lehetőség szerint fiú utódot szülő feleségek voltak, s ha ők ennél többre vágytak, durva elutasításban volt részük. Főhőseink érzékeny, önállóságra vágyó karakterek, álmaik azonban többnyire megtöretnek, vagy ha be is teljesülnek, abban nincs sok köszönet. Közben pedig hömpölyög a történelem: jobbos katonai junta és kommunista társadalmi kísérlet pattogtatja egymásnak a főhatalmat, a széles néprétegek szegénysége azonban örök (és megbonthatatlan). Ainouz mindezt gyönyörű képekkel, epizodikusan épülő, remek forgatókönyvvel és egy mélyen személyes történetbe ágyazva mutatja be; nem csoda, hogy a fináléban ez utóbbi, a testvérdráma forrósodik fel újra, immár napjaink kulisszái között.

Pablo Larraín chilei rendező legújabb filmjének kezdőjelenete hasonlóképp sokat ígérő, ám a folytatás már alapos csalódás, ami különösen az eddigi, szinte hibátlan életmű tükrében meglepő. Egy fiatal, vonzó nőt, Emát (Mariana Di Girolamo) követjük hétköznapi életében: táncterembe, iskolába, a buszra és otthonába. Megismerkedünk férjével (Gael García Bernal), s nagynehezen megtudjuk, hogy a művészházaspár egyszerre küzd szakmai és magánéleti gondokkal. Egy tragikus baleset miatt kénytelenek voltak visszaadni örökbefogadott fiúkat, és ezen nem képesek túllépni – sem egyénileg, sem közösen. Hektikus párbeszédekkel és váratlan hallgatásokkal ábrázolt vergődésüket erősen stilizált, fülledt erotikájú táncjelenetek keretezik, ám a reggaeton ritmikus dübörgése és a túlszínezett képorgia nem tudja feledtetni a karakterépítés hiányát. Ema csakhamar igen bizarr „család-építési” kísérletbe kezd, a néző pedig növekvő zavarral figyeli a magyarázatlan, céltalan, így teljesen fölösleges testiséget. Larraín láthatóan nem akarja közönsége értésére adni mondanivalóját, neonfényben fürdő, posztmodern klipesztétikájával a film dölyfösen önmaga nagyszerűségét ünnepli. A mindezidáig bátran és okosan politizáló rendező ezúttal semmit sem mond korának közállapotairól, s bár a végkifejlet során akad egy őszinte pillanat (a „mit tettem?” letaglózó döbbenete), a stáblista alatt csak a kérdőjelek sokasodnak bennünk.

Míg Karim Ainouz a mágikus realizmust a családtörténettel és a történelmi drámával ötvözve megmutat két, láthatatlanná homályosult sorsot, Pablo Larraínnak – az Ema tanúsága szerint – leginkább a szándékai láthatatlanok. Pontosabban: érthetetlenek. Mindkét mozi messze elkerüli a dél-amerikai szappanoperák közhelyes világát – csak épp különböző irányokból.

(Megjelent: Új Ember, 2020. szeptember)