4

Gyógyítás dallamokkal

John Carney zenés filmjei melegítik a lelket

Ha rosszul vagy a musicalek negédes világától és a tehetségkutató realityk hamis tündérmeséitől, de vágysz egy felemelő, könnyed, mégis elgondolkodtató filmélményre, akkor tökéletes választás John Carney író-rendező-zeneszerző legújabb mozija. A Flora és fia igazi komfortfilm, melyben jó elmerülni egy meleg takaróval és egy csésze forró teával, ám ne gondoljuk, hogy könnyen feledhető élményben lesz részünk.

írta Nikodémus

Aki énekelt már tusfürdő-flakonnal a kezében a zuhany alatt, illegette magát a tükör előtt majdani világsztárként, vagy teljes erőbedobással szervezett rockbandát a középsuliban, az tudja, hogy a zene gyógyító erejű. A rosszat kiadhatjuk, a jót megoszthatjuk általa. Persze ott a hírnév ígérete is – sőt, a kettő eleinte nem is válik szét vágyaink világában –, de szívünk mélyén tudjuk, hogy a befutás csak keveseknek sikerül. John Carney, a Commitments együttes egykori basszusgitárosa úgy mesél filmjeiben a zenélésről, hogy nem ringat minket hamis illúziókba. S ez bizony szokatlan egy olyan alkotótól, aki maga is sokáig hivatásszerűen muzsikált, majd kliprendezőként került át a kamerán túlra. Hősei olyan emberek, akik általában valamilyen nehézséggel küzdenek, és keresik a kiutat. Ki szerelmet, ki boldogulást, ki újrakezdést. Apropó, szerelem: Carney bőségesen használja a romantikus vígjátékok műfaji jellemzőit, de mindig fordít egyet rajtuk: a remélt szerelmespár nem jön össze, a lecsúszott muzsikus nem repül fel a világhírnévig, s a boldog beteljesülés helyett gyakran földközeli hepiendet kapunk. A humor pedig életszagú, gyakran iróniával átitatott.

Hogy milyen apró elemekből, maximális odafigyeléssel építkezik alkotónk, arra bizonyíték első zenés filmje, a minimál-költségvetésből forgatott Egyszer (Once, 2007), melynek falrengető sikerével robbant be a köztudatba. Az utcazenész fiú és a magányos bevándorló lány dublini történetéért kisgyerektől nagymamáig mindenki odavolt, főként azért, mert Carney finom érzékenységgel ábrázolta, hogyan lehet a zene katalizátora a kölcsönös vonzalom kibontakozásának. A két főszereplő között szikra pattan a közös alkotás folyamata során, ám a finálé keserédes – hiszen egy indie-filmben vagyunk, és nem egy rózsaszín romkomban.

A film diadalútja lehetőséget adott a rendezőnek, hogy kipróbálhassa magát az álomgyárban, ám ő egy átlagos látványfilm lélektelen ledirigálása helyett jó ütemérzékkel magánál tartotta a kreatív kontrollt. Csak éppen nevesebb színészekkel dolgozhatott: Mark Ruffalo alakítja a szebb napokat látott producert, aki friss inspirációt keresve kóborol az amerikai nagyváros utcáin. Itt találja meg a világhírnévre törekvő, pillanatnyilag utcazenélésből élő lányt (Keira Knightley), aki részben a volt férjétől tapasztaltak miatt kiábrándult a zeneiparból. A furcsa páros összeáll, és gerillamódszerekkel, a spontán muzsikálás örömét elkapva készítenek új lemezt. Amely végül nem rengeti meg a zeneipart, ők maguk pedig végig kollégák maradnak. A Szerelemre hangszerelve (Begin Again, 2013) magyar címével ellentétben a románc helyett újra a felszabadult zenei önkifejezést ünnepli, s itt már megjelenik a szórakoztatóipari sztárcsináló gépezet kritikája is, egyfajta metaforájaként a rendező hollywoodi filmgyártással kapcsolatos ellenérzéseinek.

A tengerentúli kitérő után Carney újra visszatért szülővárosába, hogy erős önéletrajzi ihletettséggel elmesélje egy nyolcvanas években felnőtt kamaszfiú nagy kalandját a zenével, a szerelemmel és magával az élettel. A Sing Street (2016) többrétegű, gondosan árnyalt felnövés-történetének hátterében ott van az otthoni családi dráma, a rigorózus egyházi iskola nyomasztó emléke és a kitörés elemi vágya. A jórészt ismeretlen muzsikusokból verbuvált színészcsapat elemi erővel adja át a tinikor életérzését, tehetségük kiragyog a vászonról. A főhős (Ferdia Walsh-Peelo) végül elnyeri a vágyott lány (Lucy Boynton) szerelmét, és reménnyel telve új útra indul – tulajdonképpen elmenekül sérült családja elől, hogy egy másik életet építhessen fel.

Sérültség és menekülés fontos témái rendezőnk legújabb filmjének is, mely szintén Dublinban játszódik, ezúttal kortárs környezetben. Flora (Eve Hewson) elvált anyaként egyedül neveli kamasz fiát (Orén Kinlan), akivel bármikor elég három perc, hogy csúnyán hajba kapjanak. A zilált viszonyt nem segíti az ex-zenész apa (Jack Reynor) láthatása, az anya pedig megoldást keres, hogy valahogyan magához szelídítse a bezárkózó fiút. Gitárt szerez, ám kiderül, hogy a srác inkább a gengszterrapet szereti (persze nem egészen érdek nélkül), így a friss hangszeren maga kezd el tanulni egy online kurzus segítségével. Jack, az oktató (Joseph Gordon-Levitt) kedves és jóképű, Flora pedig hamar belehabarodna, de a férfi inkább szelíden a valódi zenélés felé tereli. Az addig dance club-okba járó nő felfedezi, hogy a dal mindig több önmagánál: akkordokat és rocktörténetet tanul, s közben fiának segít, hogy az közös szerzeményükkel végre lenyűgözhesse a suli legmenőbb csaját.

Carney fölényes könnyedséggel szeretteti meg velünk a közös muzsikálás élményét, melyben nem számít a műfaj (legyen az gengszterrap, club music vagy egyszálgitáros dal – találó kritikát csupán James Blunt felszínessége kap), csak az, hogy együtt valami különlegeset hozzunk létre, mégpedig a magunk örömére. Főszereplő triónk számára a cselekmény során felkínálkozik a kölcsönös megváltás lehetősége (kinek szerelem, kinek elfogadás és megbecsülés formájában), ám rendezőnk ennél jóval realistább: a fináléban a helyi kocsma kurjongó-tapsoló közönsége előtt lép fel a csapat mosolyogva. Milliós nézőszámú arénakoncert vagy az óriásturné helyett ez a zene születésének igazi közege: szívtől szívig félúton.

(Megjelent: A Szív, 2023. december – 2024. január)

4 komment

  1. Tudom, nem egyszerű, de mindig megnézlek titeket! Úgy hogy ne adjátok fel (koimbra se akarná) 🙂

  2. Mindig kettő oldal az amit nézek ha filmekről van szó.Ez az egyik! 🙂 Hajrá!!!!Remélem jó sokáig!!!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *