Tenet

írta Nikodémus

Nem spoilerezünk (a kép innen való.)

Ne próbáld érteni, érezd – szól ki a nézőnek Christopher Nolan legújabb filmjében (és egyúttal kritikusok százainak is – akik használják is rendesen ezt a mondatot, mint valami kapaszkodót), és mintha öntudatlanul hűteni próbálná a gigantikus elvárásokat. Legkésőbb A sötét lovag óta elképesztő felhajtás övez minden Nolan-premiert, amihez idén ráadásul a koronavírus-járvány is hozzátett. A Tenet azonban nem megváltó, nem orákulum, csak egy film – és annak sem a legelmésebb, mert hiába a bonyolult felszín, izgalmas rétegek nemigen akadnak a a mélyén. Csupán néhány közhely.

A világ veszélyben. Nem tudni miért, nem tudni, mitől, csak valaki kutyafuttában megjegyzi, rosszabb a III. világháborúnál. Hősünk (akinek filmbéli neve sincs, a valódi: John David Washington) faarcú James Bondként próbálja megfejteni, mi történik körülötte, és a szűkmarkúan dobált nyomok révén elindul egy világkörüli útra. Hamarosan képbe kerül egy orosz maffiózó (Kenneth Branagh, ki más) és felesége (Elizabeth Debicki), illetve egy szövetséges is (Robert Pattinson), akinek szerepe tisztázatlan: hol barátként, hol titokzatos mentorként viselkedik. Velük utazunk be 7-8 helyszínt, miközben időinverzióról magyaráznak, pisztolyba visszahuppanó golyót látunk, fordított autósüldözés borzolja idegeinket, és egy Boeing 747-es beleparkol egy hangárba. Kétszer.

A nyitány, amiben Nolan általában meggyőző szokott lenni, meglehetősen zavaros, noha itt kellene eldőlnie annak, hogy szorítunk-e majd a karakterekért… Helyszínről helyszínre ugrálunk (néha szó szerint), mellékszereplőink besétálnak a jelenetbe, és elhadarnak pár kulcsszót, a kirakós azonban csak nem akar összeállni. Megdöbbentő ez a fakezűség Nolantől, gyakran csaknem B-filmes párbeszédek hangzanak el. A színészek nem tudnak mást csinálni, mint unottan deklamálják mondataikat, hogy illeszkedjenek a Szent Narratíva összes kanyarjához. Apropó, kanyarok: a fordulatok zöme hirtelen, előkészítetlenül érkezik, Nolan gyakran halmozza őket, majd a leglustább megoldással utólag magyarázza meg azokat egy-egy mellékszereplő.

A néző ekkor már vágyna valamilyen látványos akciójelenetre (hiszen ezt ígérték neki), ami meg is érkezik kb. a játékidő derekán. Az indokoltságot felejtsük el, kétségtelenül jól néz ki, ahogy egy utasszállító repülőgép belerongyol egy hatalmas épületbe, ahogy az is, amikor rükvercben kergetik egymást az autók az autópályán, versengve az idővel. Nolan látható élvezettel rendezi ezeket az akciókat, és szépen eljátszik a nézői elvárásokkal: a jelenetek gyakran meglepő pillanatokban fejeződnek be, hogy végül megkapjuk a grandiózus finálét, ami viszont annyira szét van vágva, hogy első megtekintésre alig érthető.

A matek most is megvan: Nolan időjátékainak újabb fejezetét láthatjuk. A sztárrendező ezúttal aköré az ósdi filmtrükk köré fabrikál tudományos(nak látszó) magyarázatot, miszerint visszafelé forgatjuk le a jelenetet. A probléma az, hogy a bonyolulttá tett narratíva önmagában nem szolgál semmilyen mélyebb értelemmel: a film nem mond semmit a minket körülvevő világról, sem a karakterei közti kapcsolatról, a rejtvényfejtés izgalma egyszerűen technikai feladvány (gondolom, a rajongók már el is kezdték szétbogozni a szálakat, és egy év múlva tuti lesz egy lineárisra vágott verzió). Attól a Nolantől, aki a kihagyó memória általi megismerhetetlen világról (Memento), megszállott elmék működésmódjáról (A sötét lovag-trilógia), az álom és a traumák sajátos természetéről (Eredet), a téridő relativitásáról (Csillagok között) vagy egy háborúban megváltozó időérzékelésről (Dunkirk) mesélt, ez rémisztően kevés.

Marad tehát a száraz alapszerkezet, amit az író-rendező képtelen felcicomázni úgy, hogy azonosulhassunk figuráival: JDW az utóbbi évek legsemmilyenebb főhőse, Pattinson a nullából igyekszik kihozni valamit, Branagh köpködve ripacskodik, Debicki pedig megpróbálja hitelesen visszaadni a megriadt, megalázott dívát. A kudarc nem rajtuk múlik: egyszerűen nincs megírva a karakterük, hogy miért, rejtély. Jellemző az egyébként pozitív, életvidám kisugárzású Clemence Poésy jelenléte a filmben: pár szenvtelen mondatért sikerült egy depis, szürke labor-egérkét csinálni belőle.

Hiába az idő természetének filmeken át történő faggatása, Nolant – úgy érzem – nem ez érdekli igazán, hanem a szimmetria kérdése: képesek vagyunk-e egy bizonyos irányban haladó kibontakozás során hiánytalan szimmetriát építeni. Régi dilemmája ez a művészetnek, az emberi intuíció azonban valahogy mégsem a tökéletes szimmetriát, hanem az aranymetszést tartja jólesően otthonosnak. Nolan régóta kísérletezik körkörösséget adó építményekkel, melyeket nézője az időbeli kibontakozásban tud felfedezni. A Tenet szintén ilyesféle szerkezetet épít, ezt viszont egyszerűen nem akarja érthetővé tenni közönsége számára. Sajátos kísérleti film, mely úgy dacol a kommersszel, hogy egy nagystúdió finanszírozza, mégpedig azáltal, hogy rendezőjének neve branddé növekedett. Paradoxon, a javából – rideg, szerethetetlen paradoxon.