Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse, 2019)

írta Nikodémus

Különös pályát rajzol az élet egy-egy filmnek, befolyásoló tényezőből pedig akad jónéhány mostanság. A tavalyi Velencei Filmfesztiválon Ezüst Medvét, az idei César-gálán pedig három további díjat nyert Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse) ugyan jórészt a koronavírus-járvány miatt késett csaknem egy évet a magyar mozikból, igazi érdekessége azonban a rendezője: Roman Polanski. Szeptember közepétől végre itthon is megtekinthetjük a lengyel mester legújabb filmjét, amely mindkét, imént említett filmfesztiválon heves indulatokat keltett, holott első pillantásra nem tűnik többnek egy régmúltba vesző történelmi per felidézésénél.

Polanski saját elmondása szerint régóta küzdött Robert Harris dokumentumregényének forgatókönyvvé formálásával, mely a századforduló Franciaországának talán leghíresebb botrányát tárja fel. Egy magát zsidónak valló katonatisztet, Alfred Dreyfust (Louis Garrel) vádolnak meg hazaárulással, a katonai bíróság szinte azonnal megfosztja rangjától, s életfogytig tartó száműzetésre ítéli. A frissen kinevezett francia titkosszolgálati vezető, Georges Piquart (Jean Dujardin) azonban nem hisz az ingatag lábakon álló vádnak, és csakhamar egy sötét, a legfelsőbb körökig vezető összeesküvés közepén találja magát. A szinopszis tulajdonképpen kimerül ennyiben; pusztán emiatt indokolatlan lenne leforgatni a történelemkönyvekbe rég bekerült ügy újabb mozgóképes feldolgozását. Polanskit azonban nem a múltidézés érdekli – s ettől válik a Tiszt és kém kiváló, ugyanakkor zavarbaejtő alkotássá.

Ami a kivitelezést illeti, a világhírű író-rendezőt rég láttuk már ennyire jó formában: fölényes eleganciával teremti meg a századforduló Párizsának miliőjét, festményszerű beállításai azonban nem válnak öncélúvá, jelenetezése könnyed és lényegretörő. Figyelemreméltó aprólékossággal dolgozza fel a hírhedt ügyről készült korabeli dokumentum- és képanyagot, ám tudásával nem hivalkodik, a feszültséget értőn, a kirakóst türelemmel építi fel a cselekmény során. Mesteri húzással nem a vádlottat, hanem a nyomozót teszi meg főhősének (Dujardin remekel a szerepben), kinek jelleme nem makulátlan, viszont ideális rezonőr: a néző rajta keresztül fedezi fel a kezdetben érdektelen ügy egyre izgalmasabb részleteit. A titkosszolgálati főhadiszállás leromlott épülete taszító, az irodaablak nem akar kinyílni, az alkalmazottak hallgatagok – érezzük, hogy Piquart ezredes milyen fojtogató közegbe érkezett. Polanski megtehetné, hogy az ügy főszereplőjét jólelkű áldozatként mutatja be, Dreyfust azonban inkább egy merev, kisebbrendűségi komplexusát túlkompenzáló katonaként ábrázolja – szintén a hollywoodias dramaturgia ellenében dolgozva. A Tiszt és kém ritmusa itt-ott megakad, ám hangvétele mindvégig dicséretesen visszafogott.

Hogy mindezek ellenére mégis miért nyugtalanító élmény Polanski filmje, azt jól bizonyítják a körülötte dúló indulatok. A mondanivaló primér rétege eleinte nem is lehetne egyértelműbb: az igazság mindenáron való érvényesítésének története ez, melynek során hősök és antihősök buknak el és dicsőülnek meg, miközben rendezőnk hatásos (bár kissé avíttas) kommentárt fűz napjaink elszabadult médiaviszonyaihoz. Bizony, volt még kor, amelyben néhány ember mindennél fontosabbnak tartotta a sallangmentes igazság érvényre jutását a vélemények, hiedelmek és félinformációk özönében – Émile Zola híres (a film eredeti címét is adó) cikkének beépítése a film egyik fénypontja. A játékidő derekához érve azonban nehéz szabadulni a gondolattól, hogy mindez valójában Polanski kifinomult önfelmentési kísérlete. A rendező pályája elején átélt, majd aztán elkövetett egy borzalmas tragédiát; előbbiért a filmes világ meggyászolta, utóbbi miatt máig szökésben van az amerikai igazságszolgáltatás elől. A két történés egyenként is elég lenne egy életre szóló traumához, Polanski pedig – tekintélyes életműve illusztrálja – filmjeibe ölte dühét, kétségbeesését.

Elég-e a kitartó (s látható tehetséggel űzött) művészi önterápia az erkölcsi megtisztuláshoz? Emberileg talán igen, a társadalmi igazságérzet ugyanakkor tiltakozik bennünk. S erre itt egy kései, remek mesteremberi invencióval filmvászonra vitt allegória, mely nem különösebben takargatja magát: a mundér ellenében alkotója becsületét védené. Drámai feszültség ez, melyből e földi életben nincs végső kiút. Ez a dimenzió azonban már hiányzik a Tiszt és kém-ből, mely hiába tisztes munka, filmtörténeti jelentőségét mégsem az fogja adni, ami cselekményében zajlik, hanem az, ami körülötte.

(Megjelent: Új Ember, 2020. október)