Röviden: Tesla / A feltaláló / Zappa (2020)

írta Nikodémus

Tesla – Kevés menőbb márkanév van manapság a nehéz sorsú, közép-európai feltaláló-zseniénél: a vezetéknevét viselő techcég épp mostanában formálja újjá az autóipart (tegyük hozzá: egy meglehetősen sajátos pénzügyi modell keretében), keresztnevét szintén (el)használja valaki (erős a kamuszag – apropó, a kamu később még szóba kerül), mégis, regényes életéről alig készült nagyszabású álomgyári tanmese. A feladatra vállalkozó legfrissebb versenyző Michael Almereyda író-rendező, ám a tavalyi Sundance-en bemutatott végeredményt látva rejtély, mik lehettek a szándékai. Már az első negyedóra után elkezdünk fészkelődni: céltalan jelenetek, rejtélyes párbeszédek és látványosan olcsó vizuális effektek sorakoznak, s csakhamar a kamera felé fordul az egyik kulcsszereplő (Eve Hewson), deklamálva, hogy az iménti snitt nem is úgy történt a valóságban. És ezt még legalább háromszor eljátsszák a játékidő során… Ethan Hawke a címszerepben nem tesz mást, mint citromba harapottan hunyorít (ő lehetett a produkciót belendítő “nagy név”), Kyle MacLachlan Edisonként kedélyeskedik, de az egész film olyan, mint egy tétován botorkáló ujjgyakorlat, ami sem műfaját, sem hangütését nem találja. A lassan négy éves, hányatott sorsú Feszültség (The Current War) harmadkézből lazán körözi ezt az izzadságszagú próbálkozást. A finálé kínosan vetített képei és az elszabaduló Coelho-bölcsességek aztán végképp tanácstalanná tettek: mire volt jó ez az egész?

A feltaláló: Vérszomj a Szilícium-völgyben (The Inventor: Out for Blood in Silicon Valley) – Ugyanez a kérdés feltehető emitt is, ám a film minősége helyett elsősorban a főszereplő sztorijával kapcsolatban. Alex Gibney, Hollywood ügyeletes sztár-dokumentaristája ugyanis példás ütemérzékkel filmesíti meg az elmúlt két év egyik leghangosabb Szilícium-völgyi botrányát: Elizabeth Holmes és a vérelemző csodadoboz felemelkedését és csúnya bukását. A nyitányban ki mással, mint Edisonnal von párhuzamot a fölényes profizmussal összerakott doku, és már ekkor sejtjük, elő fog még később kerülni ez a hasonlat, hősnőnkre nézve nem épp hízelgően. Nincsenek különösebben kiemelkedő pillanatok (s nem ússzuk meg rendezőnk obligát narrálását sem), de Gibney érti a dolgát, és érdekfeszítően bemutatja, mekkora kamuzásra volt felhúzva egy milliárdos startup, hány nagyhatalmú politikust sikerült becsapni, és mikor jött el az a pont, amikor végre felszínre bukkan az igazság. Látványos vizuálanimáció mutatja meg, miért is volt képtelenség egy 40 x 60 x 40 centis dobozba zsúfolni kb. 200 vérteszt műszerezését, s arról is elgondolkodhatunk, a felvilágosult tudomány korában miként lehet szektaszerűen fanatizálni sok-sok embert pár jól irányzott manírral. Ez utóbbi talán a legfélelmetesebb a magát női Steve Jobs-nak képzelő Holmes dicstelen sztorijában.

Zappa – Nos, lehet amúgy nyomasztó a zseni zsenisége önmagában is, ám Alex Winter, a Bill és Ted-mozikról izgalmas dokuk dirigálására átnyergelő rendező olyan természetességgel mutatja be a világ talán legszabálytalanabb (s akkor még finom voltam…) művészének életét, hogy ez már önmagában megérdemli a dicséretet. Frank Zappáról vitatkoztak, acsarkodtak és trollkodtak már eleget, Winter azonban a nemrég feltárult Zappa-archívumnak köszönhetően új dolgokat is meg tud mutatni az életműből. Ez azonban nem nyomja össze az anyagot, amely szép csendben, ámulatbaejtő lazasággal építkezik. Nincs mérföldköveket kipipáló kényszer, nincs enciklopédikus igény, se mélyelemzés: dokumentumfilmünk egyszerűen megpróbál belelátni ennek a fékezhetetlen agyvelejű muzsikusnak a fejébe. S elkerüli a szélsőségeket, amelyekbe oly könnyen eshetünk, ha szóba kerül Zappa. Különösen megkapó például, amikor zenészünket felesége és családja körében láthatjuk, az pedig egyenesen megrendítő, amikor a már nagybeteg Zappa végre saját kortárs zenekari művét vezényelheti fiatal diákok előadásában. Ha valami nyomasztó, az az elképesztő iratlabirintus, melynek szekrényei között bolygó kamerával zárunk. A Zappa-archívum ugyanis felvételek, feljegyzések, vázlatok és fotók tízezreire rúg, tanúságaként annak, hogy alkotója minden megmozdulását rögzítendőnek tartotta. Mániákusság, igen… de csodálnivaló – Zappa esetében a zsenialitás (egyik) ismérve.