0

Framing John DeLorean (2019) / Driven (2018)

írta Nikodémus

John DeLorean sztorija megfilmesítésért kiált, ahogy ez elhangzik alábbi filmjeinkben: adott a nagyot álmodó zseni, az óriásvállalat ellen küzdő kisember, szép nők és vad partik, sötét ügyletek és kokain. Az autóipar azonban valamiért rendre elkerüli az álomgyár figyelmét (a kevés kivételek közé tartozik a Rush és Az aszfalt királyai – jellemző, hogy mindkettő jobbára a versenyzésről szól vállalati machinációk helyett), pár éve mégis hirtelen két csapat is úgy gondolta, érdemes nagyvászonra vinni a többek között erdélyi magyar származású, ír gyökerekkel rendelkező autómágnás felemelkedését és bukását. A választott műfaj legalább kétféle, a minőség azonban rendben van – nem több tisztes szórakoztatásnál.

Hősünk valós sztorijáról amúgy itt és itt olvashatsz.

Amikor még minden szép volt…

Felborítva a kronológiát úgy illik, hogy az ismeretterjesztő darabbal kezdjük, melynek plakátján egész műfajkavalkád vonul fel, de nyugi, ez alapvetően egy dokumentumfilm. Arra mondjuk nehéz rájönni, mit keres benne Alec Baldwin, aki még lamentál is egy sort karakteréről, miközben rakják fel a sminkjét, Don Argott és Sheena M. Joyce rendezők azonban jómunkásemberek módjára szépen végigveszik az eseményeket a szerény kezdetektől a Pontiac GTO, majd a Chevrolet sztoriján át egészen addig, hogy emberünk a karót nyelt, pocakos öltönyösök között igazi playboy volt: csajozott, plasztikáztatott (az állát), divatosan öltözködött, harsány stílusa pedig csakhamar kivívta a szürke középszerűség haragját. A kortársak, munkatársak, életrajzírók nyilatkozataiból remekül átjön, hogy DeLoreant a merész kockázatvállalás hajtotta: dacolni akart mindennel, ami elé került. A személyét övező rejtélyek pedig a játékidő derekán bukkannak fel először: a saját tervezésű álomautó csak nem akar jól működni, titokzatos cégtranzakciók és rideg megválás a régi szövetségestől (Bill Collins), végül drogügylet, letartóztatás, bíróság, válás. Filmünk túldramatizálhatná az amúgy teljesen tipikus bukástörténetet, de szerencsére mindvégig visszafogott marad. Különös élményt ad a már elhunyt főhős két gyermekének megszólaltatása: egyikük vállalja alig ismert apja örökségét (vagy legalábbis megpróbálja feldolgozni), másikuk simán egy nagyvárosi koszfészekig menekült előle. Utóbbi, Zach DeLorean amúgy is úgy néz ki, mint egy hobó, s amikor beül az imádott-gyűlölt autóba, az bizony erős pillanat. Megható az is, amikor a már csődbement, bírósági tárgyalásokra járó DeLorean-papa személyes hangú levelet ír a Vissza a jövőbe alkotóinak, hogy megköszönje autója beépítését a filmbe. No igen, milyen ironikus az élet: pár évet kellett volna kihúznia még a cégnek, és megkapta volna a világ legjobb ingyenreklámját… Dehát nem jött össze, és a fokozatosan megerősödő thrillerszál erről azért alaposan meggyőz minket.

Amikor elkezdtek szétcsúszni a dolgok…

Erre próbál koncentrálni Nick Hamm fikciós játékfilmje is, és egész sokáig jól megy neki. A rutinos brit sorozatrendező a mostanság bevált fogáshoz folyamodik: egy mellékszereplőn keresztül mutatja be fő figuráját. Jim Hoffman (Jason Sudeikis) sima szomszédként botlik bele DeLoreanbe (Lee Pace), majd (jórészt költött) jelenetek során át alakul ki az a bizonyos érdekháló, ami alapján az autómágnás kétségbeesésében eljut egy olyan pontig, hogy drogbizniszbe fogjon. A színvonalas tévés produkcióra emlékeztető, túlszínezett (nyolcvanas évek ugyebár), laza ritmusú film elsősorban Pace kétségtelenül meglévő karizmájára, illetve Sudeikis csetlés-botlására épít, ám függetlenül attól, hogy utóbbi alakítása rémisztően idegesítő, sokáig azt sem lehet eldönteni, mit is akar valójában ez a két ember egymástól. Pontosabban: a nagymenő mit akarhat a lúzertől – merthát tulajdonképpen erről van szó. Hoffman filléres svihákja össze sem mérhető DeLorean nagystílű vagányságával. A forgatókönyvet úgy tűnik, a vége felől írták meg, és ez a furcsa kapcsolat így elég nehezen működik a vásznon. A végére persze minden szépen összeáll (többek között az elhíresült lebuktatós videófelvételt is újraalkotják), de alig látni, mit is akartak mondani alkotói a filmmel. Mi a Driven? Egy karaktertanulmány a Stockholm-szindrómáról? Példabeszéd az árulás természetéről? A sodródó kisember okozta kalamajkáról? Mindegyik értelmezés ott lebeg az utolsó jelenetek felett, a rendező mintha mégsem tudna választani közülük.

S végül így lett halhatatlan…

Marad a szép snittekben fotózott (saját korában innovatív és félreértett) kocsi és a bölcselkedés az Ikarusz-hasonlatról: egy ember túl magasra jutott, megégette magát, és lezuhant. Értjük, ez azonban itt is, ott is kevés egy maradandó filmélményhez. Iparági pletykák George Clooney részvételével készülő filmtervről suttognak, azt talán sikerül fajsúlyosabb gondolatisággal megtölteni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *