0

Tüzet gyújtani jötten – Megtérés és határhelyzet jezsuita szemmel

írta Nikodémus

Jezsuita misszió egy távoli, vad vidéken? Izgalmas alaphelyzet, melyből bizsergető kalandfilmet, erkölcsi példabeszédet és komor drámát is ki lehet hozni, sőt, mindhármat egyszerre. Hollywood időről időre belefog kereszténység és egzotikum sajátos viszonyának tárgyalásába, ám az eredmény, talán részben akaratlanul is a megtérés valódi indítéka felőli faggatózássá alakul. A mély személyességgel ugyanakkor kevéssé fér össze a mozis kasszasiker, így filmjeink, A misszió (1986), A fekete köpeny (1991) és a Némaság (2016) inkább csendesen megbújnak az álomgyár perifériáján.

Az írás két korábbi kritika alapján készült: A misszió / Fekete köpeny, Némaság.

Üdv a világ keresztjén

A bíboros elgondolkodva levelet próbál írni. Nehéz teher nyomja lelkét, melytől képtelen szabadulni: meg kell ítélnie egy virágzó jezsuita misszió lelki gyümölcseit, melyet a portugálok mellett az akkori pápa bizalmatlansága is fenyeget, mi több, döntésétől az egész jezsuita rend jövője függ. Aztán visszaugrunk az időben: a guarani indián törzs épp az imént feszítette keresztre legutóbbi hittérítőjét, aki lezúg egy hatalmas vízesésen. Utódnak az elszánt Gabriel atya jelentkezik (Jeremy Irons ikonikus szerepben), mellé pedig a múltbéli bűneit nagy buzgalommal bánó Mendoza kapitány szegődik (Robert De Niro). Megkezdődik az expedíció, s Roland Joffé rendezése máris jól egyensúlyozik a többértelmű szimbolikával: lent / fent, civilizáció / természet, babona / hit, erőszak / szelídség, önzés / áldozatvállalás. S persze a zene gyógyító hatalma.

Bár a változatos kalandok könnyed szórakoztatást ígérnek, a film karakterdrámaként működik igazán: érdemes figyelni Gabriel atya, a bennszülöttek és Mendoza kapitány lelki útját. A jezsuita pap sziklaszilárd hitű, ám irgalmas; a bennszülöttek nagy része ezt megtapasztalva lelkesen teszi magáévá az új vallást, mégis a volt katona a legszimpatikusabb figura. Iszonyú mélyről jön, sokáig hordozza sötét múltját (olykor szó szerint), felszabadító sírása-nevetése katartikus, és kitartóan igyekszik jámborrá válni. Amikor azonban veszélybe kerül a misszió léte, előbújik belőle régi énje. Senki sem ítéli el (talán csak Gabriel atya), teszi, amihez ért, mégis tragikus ez a fordulat. Tragikusabb talán még a jezsuita papénál is, aki rendíthetetlen hittel hordozza körbe azt, aki esküdt ellensége volt minden erőszaknak: Krisztust. Látszólag mégis győz az agresszió, és itt merül fel az igazi kérdés: megérte-e az áldozat? A hit szerint biztosan, emberi mértékkel viszont – akár még az egyház hosszú távú túlélését mérlegelve is – egyáltalán nem valószínű. Főleg úgy, hogy nem látjuk az eredményét. Amit látunk, az pusztítás, s a nyomán beálló csönd. És ez a bíboros legfőbb dilemmája: szíve a jezsuitákkal dobog, eszével viszont tudja, nem dönthet mellettük.

A Robert Bolt regényéből készült film nem árnyalja az erkölcsi konfliktust, ám hatásosan mutatja be azt egy konkrét történelmi korba ágyazva. A fényképezés, a látvány és Ennio Morricone felejthetetlen zenéje pedig csak fokozza az összhatást. A sors különös fintora, hogy A misszió Tarkovszkij legutolsó filmjét, az egészen más dimenzióban mozgó Áldozathozatalt homályosította el Cannes-ban, s később hat Oscarra is jelölték. Az angol-francia rendező azóta jobb-rosszabb filmekkel keresi önmagát.

Újra (el)hinni

A misszió jól kikerekített karakterdrámájához képest a Fekete köpeny inkább lírai lábjegyzetnek tűnik a tárgykörben. Pár évtizeddel később és néhány száz kilométerrel odébb járunk: Lafourge atya (Lothaire Bluteau) megbízást kap, hogy a nagy folyó mentén felfelé haladva megtaláljon egy távoli missziót, és megtérítse az ottani őslakosokat. Huron indiánok és Daniel, a fiatal ácsfiú (Aden Young) csapódik hozzá, s kezdetben egyáltalán nem harmonikus az együttműködés. Az indiánok gyanúsan méregetik a fekete köpenyes, csendesen jegyzetelő papot, a fiú pedig nem tud parancsolni vágyainak: szerelmes lesz a velük utazó törzsfőnök lányába.

Bruce Beresford rendezése a játékidő rövidsége ellenére meglepően ráérős: alaposan megcsodálhatjuk a vadon fenségét, a lenyűgöző tájakat, a nyárból télbe forduló természet szépségét. A Fekete köpeny sokkal visszafogottabban fogalmaz, mint A misszió: cselekvések helyett a lélekben zajló folyamatokat próbálja ábrázolni, s ezúttal fokozottabban előkerül, szabad-e magunkévá tenni egy idegen kultúrát, értjük-e a radikálisan más észjárást, befolyásolhatjuk-e a miénktől eltérő életmódot. S persze a döntő kérdés: ki mit gondol arról, honnan érkezik és hová tart az ember. A kis csapat egyre fogyatkozik, fogságba esik, s a törzsfőnök talányos álma végül beteljesül. Lafourge atyára azonban még vár egy próbatétel, mely nagyobb, mint az összes, amit addig átélt: újra el kell hinnie azt, amit hirdet. Merthogy csak így látják rajta a „barbárok”, miért is volna érdemes megkeresztelkedni – még egy járvány tombolása idején is.

A hit passiója

Martin Scorsese harminc éve tervezgette a 2016-ban bemutatott Némaság-ot, küzdve Endo Suszaku felkavaró levélregényével. Adaptációja a 90-es években túl dühös, a 2000-es években túl puha lett volna, végül azonban olyan lett, amilyennek lennie kell: kíméletlen és irgalmas. Már az alapszituáció is fészkelődésre késztet: a XVII. századba repülünk, Japánba, ahol gyomként irtják a keresztényeket, s a hatalom nemcsak kínhalált, hanem súlyosan elbizonytalanító hittagadásokat is kikényszerít. Az a hír járja, hogy Cristóvao Ferreira, a karizmatikus jezsuita hittérítő (Liam Neeson) is elbukott a próbán, sokak megdöbbenését okozva. Sebastiao Rodrigues atya (Andrew Garfield) és társa, Francisco Garrpe (Adam Driver) önként kér kiküldetést a felkelő nap országába, hogy végére járjon az esetnek, s egyúttal némi vigasztalást nyújtson Japán kétségbeesett keresztény közösségeinek.

Aki olvasta az alapregényt, tudja, hogy rövid bevezető után gyorsan kínzó erkölcsi dilemmák mélységeibe szédülünk. Meddig tart a hit, s honnan kezdődik a józan számítás? Milyen széles a megbocsátás ösvénye és mekkora felelősséget vehetünk magunkra? Hol marad Isten a kiáltó szörnyűségek láttán? A film szinte betűhíven követi a regényt, alászállva a késő-középkori Japán lucskos, szürke világába. Vaksötét barlangok mélyén, föld alatti rejtekhelyeken találkozunk hitüket féltve őrző kisközösségekkel, akik kitörő örömmel fogadják a két papot, hiszen évtizedek óta nem láttak egyet sem. Rodrigues és Garrpe atya maguk is megrendülnek a reakciók láttán, és elgondolkodnak: mit érdemelnek ezek az emberek? Meddig a pontig értelmes az áldozatvállalás? Mi vár rájuk, ha végre megszabadulnak szörnyű szenvedéseiktől?

Ahogy haladunk előre a cselekményben, Rodrigues atya alakja fokozatosan előtérbe kerül, s mellé emelkedik Kicsidzsiro, a láthatóan ingatag idegenvezető (Yôsuke Kubozuka), aki minijúdásként többször elárulja az igaz ügyet, ám újra és újra bocsánatért esedezik, s meggyón. Míg Rodrigues Jézusnak képzeli magát, megveti a szerencsétlen kísérőt, majd ahogy elbizonytalanodik, rémülten eszmél: lehet, hogy Isten gyermeke inkább ez a csúszó-mászó alak, mint ő, a felkent lelkipásztor? Válasz pedig nincs, mert a hit mérhetetlen: akkor lep meg a teljessége, amikor úgy érezzük, teljesen híjával vagyunk.

Scorsese azt nyilatkozta, filmje forgatása során az elvilágiasodás foglalkoztatta. Elég körülnézni napjainkban, hogy ezt megtapasztaljuk, a Némaság azonban kettős értelemben is szemben áll a korral, amelyben született: egyrészt kényelmetlen paradoxonokban beszél (egyként irgalmas és kíméletlen, igenlő és tagadó, riasztó és hívogató), másrészt rávilágít a szekularizáció egyik fontos alaptételére: nem számít a szó, a tett, a lényeg, mit gondolunk az adott pillanatban. A jel-nélküli, puszta szellemvilágba űzött vallásosság azonban veszélyes terep: könnyen erkölcsi relativizmushoz vezet, ahol már nincs annak súlya, megvallás vagy tagadás hagyja-e el ajkunkat, esetleg rátapostunk-e egy képre vagy sem.

*

Modellhelyzet és valóság viszonya különlegesen alakul filmjeinkben: egyszerre hasonlítanak egymásra a megtévesztésig, és különböznek egymástól radikálisan. Valódi határhelyzet ez: inkulturáció és imperializmus, evangélium és egyház, hit és kételkedés, üdv és evilág között őrlődik a lélek. Talán épp ez a megtérés igazi próbája – a hit vakugrása.

(Megjelent: A Szív, 2021. április)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *