Némaság (Silence)

írta Nikodémus

„Ami igazán érdekel, az az elvilágiasodás kérdése. Ugyan miért taszítanánk el magunktól azt, amitől gazdagabbá válhatna az életünk? Ez számomra ezeknek a lelki, természetfölötti folyamatoknak egyfajta megbecsülése, illetve keresése. A Némaságban is ez vonzott. A megszállottjává váltam, meg kellett csinálnom.” (Martin Scorsese)

Két előzményről itt esett szó.

Mit lehet írni egy olyan filmről, melynek legendás alkotója csaknem három évtizede tervezgeti azt? Egy filmről, mely mind témájában, mind történetében totálisan szembemegy a trendekkel? Egy olyan filmről, mely a gyorsfogyasztásra készült plázatermékek korában majd’ három órás játékidejével teszi próbára az embert? Martin Scorsese legújabb filmje, az idén márciusban végül itthon is bemutatott Némaság kapcsán egyre sorakoznak a kérdések – a híreket hallva eleinte felszínesek, majd a kész művet megtekintve sokkal lényegbevágóbbak. Válasz pedig nincs – csendes kritika az év legcsendesebb napján.

Kevesen értek el olyan státuszt az álomgyárban, mint Scorsese. S még kevesebben vannak, akik olyan bátrak, hogy élnek ezzel a nem mindennapi lehetőséggel. Endo Suszaku regénye már évtizedek óta ott feküdt a rendezőzseni íróasztalán, aki jezsuita neveltetése, olasz katolikussága és hitbeli kérdések iránti fogékonysága nyomán alkalmasnak tartotta magát az adaptációra. Mégis jó, hogy a Némaság most készült el: a 90-es években túl dühös, a 2000-es években túl puha lett volna, most azonban olyan, amilyennek lennie kell: kíméletlen és irgalmas. Suszaku levélregényének már az alapszituációja is fészkelődésre késztet: a XVII. századba repülünk, Japánba, ahol egy békésebb időszak után épp úgy irtják a keresztényeket, mint a gyomot, s a hatalom nemcsak kínhalált, hanem súlyosan elbizonytalanító hittagadásokat is kikényszerít, elsősorban a papokat célba véve. Az a hír járja, hogy Cristóvao Ferreira, a karizmatikus jezsuita hittérítő (Liam Neeson) is elbukott a próbán, sokak megdöbbenését okozva. Sebastiao Rodrigues atya (Andrew Garfield) és társa, Francisco Garrpe (Adam Driver) önként kér kiküldetést a felkelő nap országába, hogy végére járjon az ügynek, s egyúttal némi vigasztalást nyújtson Japán kétségbeesett keresztény közösségeinek.

Aki olvasta az alapregényt, tudja, hogy rövid bevezető után gyorsan kínzó erkölcsi dilemmák mélységeibe szédülünk. Meddig tart a hit, s honnan kezdődik a józan számítás? Milyen széles a megbocsátás ösvénye és mekkora felelősséget vehetünk magunkra? Hol marad Isten a kiáltó szörnyűségek láttán? A film pedig szinte betűhíven követi a regényt, alászállva a késő-középkori Japán lucskos, szürke világába. Vaksötét barlangok mélyén, föld alatti rejtekhelyeken találkozunk hitüket féltve őrző kisközösségekkel, akik kitörő örömmel fogadják a két papot, hiszen évtizedek óta nem láttak egyet sem. Rodrigues és Garrpe atya maguk is megrendülnek a reakciók láttán, s a fejlemények előbbi lelkében kavarnak nagyobb vihart: mit érdemelnek ezek az emberek? Meddig a pontig értelmes az áldozatvállalás? Mi vár rájuk, ha végre megszabadulnak szörnyű szenvedéseiktől?

Scorsese – ahogy említettem – fittyet hány a nézői elvárásokra: filmje lehetne thriller, dráma vagy sorstragédia (s mindhárom szemüvegen át értelmezhető is), de nem, ő passiót forgat. Az egyetlen ideillő műfajt. S mindent egybesimít: a színészek kiemelkedő játékát (Garfield különösen megrendítő alakítást nyújt), az operatőri munkát, a kevés, zaklatott dialógust – bele a csendbe, mely egyre növekszik. Ahogy haladunk előre a cselekményben, Rodrigues atya alakja fokozatosan előtérbe kerül, s mellé emelkedik Kicsidzsiro, a láthatóan ingatag idegenvezető (Yôsuke Kubozuka), aki minijúdásként többször elárulja az igaz ügyet, ám újra és újra bocsánatért esedezik, s meggyón. Míg Rodrigues Jézusnak képzeli magát, megveti a szerencsétlen kísérőt, majd ahogy egyre bizonytalanabb lesz hitében, nyugtalansággal telve fedezi fel: lehet, hogy Isten gyermeke inkább ez a csúszó-mászó alak, mint ő, a felkent lelkipásztor? Válasz pedig erre a kérdésre sincs, mert a hit mérhetetlen: akkor lep meg a teljessége, amikor úgy érezzük, teljesen híjával vagyunk. Lélek-gyakorlatra való téma.

Hogy a végső döntés előtt Rodrigues lelkében ki szólal meg – maga az Isten vagy csupán az atya saját gyötrődéseinek lelkiismeret-nyugtató végeredménye –, nem tudni. Scorsese itt megbotlik kicsit, mert egyértelművé teszi azt, ami a regényben homályban marad. Ahogy a fináléban is, azzal az apró amulettel. Pedig az a kis tárgy valójában kulcsmotívum, s egyúttal forrása sok félreértésnek. Scorsese azt nyilatkozta, az elvilágiasodás foglalkoztatta, amikor a Némaságot forgatta. Elég körülnézni, hogy ezt megtapasztaljuk (akár aktualizálhatna is a film a muszlim térnyeréssel és egyebekkel, de nem teszi), a Némaság azonban kettős értelemben is szemben áll a korral, amelyben született: egyrészt kényelmetlen paradoxonokban beszél (egyként irgalmas és kíméletlen, igenlő és tagadó, riasztó és hívogató), másrészt rávilágít a szekularizáció egyik fontos alaptételére: nem számít a szó, a tett, a lényeg, mit gondolunk az adott pillanatban. A jel-nélküli, puszta szellemvilágba űzött vallásosság pedig veszélyes terep: könnyen erkölcsi relativizmushoz vezet, ahol már nincs annak súlya, megvallás vagy tagadás hagyja-e el ajkunkat, esetleg rátapostunk-e egy képre vagy sem.

A film mégis irgalmas, mert megmutatja, innen is lehet visszaút: a bűnt ugyan elítéli, az elbukásban rekedteket, az önnön rettegésükkel bánni nem tudókat, a bizonytalanságban gyötrődőket azonban nem ítéli el. Ahogy az sem, Aki rövid földi életét egy csendes, borús napon úgy fejezte be megtöretve, hogy eltörölhetetlen jelet hagyott a világon. S azóta is minden szenvedőt csendben elkísér útján.