Csak másban moshatod meg arcodat

Gyógyítás és gyógyulás a magyar filmekben

írta Nikodémus

A többnyire klasszikusan önsorsrontó figurákat felmutató magyar filmekben néhány éve új tendencia kezd kibontakozni: a 2010-es évek új magyar mozihősei súlyos traumákkal küzdenek ugyan, ám készek a gyógyulás gyakran hosszú és fájdalmas útjára lépni. Legyen szó párkapcsolati válságról, életünk irányának kereséséről vagy egy súlyos magánéleti tragédia feldolgozásáról, az utóbbi időben három fesztiválgyőztes magyar film is megmutatta, érdemes őszintén beszélni elhallgatott problémáinkról – s keresni a gyógyulás lehetőségeit.

Testestül-lelkestül

Mária (Borbély Alexandra) egy vágóhídon dolgozik minőségellenőrként. Precíz, pontos, ám egyszerűen képtelenség vele csevegni. Endre (Morcsányi Géza) ugyanitt gazdasági vezető. Alig találkoznak, mígnem egy munkaegészségügyi pszichológiai felmérés során kiderül, ugyanazt álmodják. Ez a különös hívás őket lepi meg a legjobban, ám a téli erdőben egymásra találó szarvasok víziója nem elsősorban egyértelmű szimbolikájával, inkább inspiráló erejével hat főszereplőinkre.

Enyedi Ildikó évtizedes szünetet követően leforgatott, finom rezdületű filmje, a Testről és lélekről két olyan emberről mesél, akik mellett elmennénk az utcán: átlagos külső, visszafogott viselkedés, félreforduló szempár. A forgatókönyv csöndes eleganciával bontja ki, micsoda vihar kavarog bennük: egyikük testi fogyatékkal él, másikuk enyhe Apserger-szindrómával. Mindketten irtóznak a testi intimitástól, és leküzdhetetlennek tűnik számukra a távolság, ami a másik embertől elválasztja őket. Saját testük börtönébe zárva szeretnének szeretni, de alig tudják kifejezni magukat. Kettejük közül Mária járja be a nagyobb utat: az emberi viselkedés eredendő többértelműségét értelmezni képtelen, merev nőből a szemünk láttára válik kétségbeesett szerelmessé, pedig legbenső világa alig változik: ugyanolyan mélyérzésű és őszinte lélek, mint azelőtt volt. Enyedi filmje test és lélek kettősségével eljátszva feltárja, milyen kifürkészhetetlen titok az ember – s milyen részvétlenül tudunk elsiklani efölött, ha tekintetek helyett csupán maszkokat látunk a hétköznapok sodrásában.

A túlélés fájdalmai

Holokauszt-túlélők sora számolt be arról könnyeikkel küszködve, hogy szeretteik elvesztésén túl egyszerűen már a saját túlélésük is bűntudattal töltötte el őket. S amíg a sors tragikus szeszélyén tépelődünk, képtelenek vagyunk továbblépni. Körner Aladárt (Hajduk Károly) és Wiener Klárát (Szőke Abigél) földönfutóvá tette a holokauszt: a velük történt trauma éjsötét gombócként fojtogatja szívüket. Elég egy apró, mindennapi esemény, hogy találkozzanak. Öntudatlan egymásra hangolódásuk stációit figyelemreméltó lélektani hitelességgel meséli el Tóth Barnabás, az Akik maradtak rendezője, aki arra is figyel, hogy a különös, csodaszerű apa-lánya kapcsolat kibontakozása közben utaljon a világháborút túlélt Magyarországra váró újabb történelmi fenyegetésre.

A középkorú nőgyógyász és az életvidám kiskamasz egy realitásból kizökkent, furcsa kor gyermeke: mindkettőjüknek szüksége van a mindennapi rutin biztonságára, hogy életben maradjanak. Az emberi élet azonban nem csupán vegetatív működés: türelmes, elfogadó szeretetet kíván, hogy kivirágozzék. Épp ezt adja meg egymásnak a két főszereplő, csipkelődve, incselkedve, féltékenykedve… arra biztatva egymást, hogy az élet nem szűnt meg a tragédiával. Noha mindketten maguk gyógyulnak, kapcsolatuk arra ad lehetőséget, hogy kimozduljanak reménytelenül köröző belső tévútjaikból, és megtapasztalják az önzetlen gondoskodást.

Nő, darabokban

Ám fel lehet-e készülni saját gyermekünk elvesztésére? Akiért vállaltuk közös életünket, a kilenc hónapi várakozás boldog izgalmát, a családként ránk váró közös élményeket, s azt, hogy egy nap az utód majd túlnövi mindazt, akik mi vagyunk? Martha (Vanessa Kirby) és Sean (Shia LaBeouf) minden vágya, reménye és boldogsága egyetlen perc alatt dől össze, amikor kiderül, hogy az otthonszülés kínjai és az első felsírás áldott pillanata után a frissen világra hozott új élet eltávozik. A fájdalom szinte kibírhatatlan, s az anyaságot csupán rövid ideig élvező fiatal nő magába zárkózik. Férjével és édesanyjával különbözőképpen próbálják kezelni a helyzetet, ám közös bennük, hogy nem tudják elgyászolni a kisbaba halálát.

Mundruczó Kornél első angol nyelven forgatott filmje, a Pieces of a Woman egy mélyen személyes történet kulisszái mögé vezeti be nézőjét, drámájának középpontjában pedig a posztmodern ember halállal szembeni értetlensége áll. Mivel a főszereplő házaspár jórészt kortárs nagyvárosi kényelemben szocializálódott, egyszerűen nem ismerik a nagy életfordulók rituális végigélésének módjait. Seant heves indulatok feszítik, az anyós a saját szájíze szerint akarja „elrendezni” a dolgokat, Martha azonban mintha belefagyott volna a trauma pillanatába: noha teste és elméje rendre küldi a jeleket, miszerint tovább kéne lépni, lelke egyszerűen képtelen erre. A fordulópont egy emelt hangú családi vitával és néhány véletlenül megtalált fotóval érkezik, majd az asszony a játékidő végére eljut a valódi gyász küszöbéig: elengedi halott gyermekét, és halvány mosollyal nyugtázza, hogy az élet minden fájdalom ellenére élni akar.

*

Mindhárom film főszereplői súlyosan sérült figurák: már sebzettségük felismerése is komoly erőfeszítésbe kerül, majd a gyógyulás különböző fokozatáig jutnak el a játékidő alatt. Napjainkban, az azonnaliság és a kényelem kultúrájában mind kevesebben vállalják fel a megküzdésre hívó tudatos döntést – s ez vonatkozik egyúttal az imént tárgyalt három filmre is, melyek egytől egyig elgondolkodtató, súlyos darabok. Szintén a korszellem teszi, hogy hajlamosak vagyunk önzésünk kiterjesztéseként gondolni másokra, ez azonban mélységesen hamis nézőpont: sérülékenységünk őszinte bevallása az együttérző szeretet kapuja. „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat.”

(Megjelent: A Szív, 2021. március)