Formula 1: Drive to Survive – 3. évad

írta Nikodémus

Az előző évadokról itt és itt olvashatsz.

Ahogy a koronavírus miatt szinte minden más, a szórakoztatóipari cirkusz is nagyjából leállt. Szándékosan nem írtam sportot, mert a Forma-1 (vagy mondjuk az európai csúcsfutball és az amerikai NBA) – lássuk be – legalább annyira egy gigantikus pénznyomda, mint atléták nemes küzdelme. Eszemben sincs kispórolni belőlük az utóbbit, ám a járvány és annak kezelése elég világosan megmutatta, hogy efféle sportágakban nem feltétlenül azok kulcsszereplőinek (sportolók, edzők, csapatfőnökök) szava dönt. A Netflixnek mindenesetre jó alkalmat kínált ez, hogy szokatlan hangütésben számoljon be egy szokatlan forma-1-es idényről. Ez nagyrészt be is jött – nekik is, nekünk is.

A legszembetűnőbb változás talán az immár harmadik évadát taposó (s ezúttal a 2020-as idényt bevizsgáló) sorozat készítői részéről, hogy a hagyományos kronológiai rend végképp felborul, hogy átadja a helyét a több nagydíjon, gyakran féléves-éves időugrásokon átívelő történeteknek. Örültem ennek a fejleménynek, mert az alkotókról a kamerakezelés, plánozás és vágás tudománya után most az is kiderül, mennyire tudnak mesélni. Jelentem, ez jórészt sikerült, aminek következtében talán az eddigi legemlékezetesebb évadot sikerült összerakni az idei idénynyitó előttre.

Már az is meglepő, hogy az idény előtti teszteléseknek komoly játékidőt szentel a sorozat, hogy aztán beüssön a Covid-krach… ma már kissé mulatságos figyelni azt a fejetlenséget, ami az évadnyitó Ausztrál nagydíj lefújását megelőzte. Dehát akkor még vadiúj és ijesztő volt mindaz, amivel immár egy éve kénytelen-kelletlen együtt élünk. A technikai és (sport)politikai botrányoktól sem mentes előszezont részben érintik, majd ráfordulnak a jóval megkésett nyitányra (Ausztria kétszer), de szerencsére beleállnak a főbb vitapontokba: jön a Stroll-csapat és a pink merci, a Mercedes DAS-rendszere, de a Ferrari kínlódása se marad ki.

Utóbbiról egy egész epizódot kapunk, s ami miatt a múlt évben fanyalogtam, most egy szavam nem lehet: szépen belemegyünk a motorerő másfél évvel ezelőtti látványos megcsappanásába, a titkos Ferrari-FIA megállapodásba, abba meg főleg, hogy milyen káosz uralkodik mostanság az ágaskodó lovacskás csapatnál. Ennek legfőbb tényezője persze maga Sebastian Vettel, aki egyáltalán nem rejti véka alá véleményét, miután tudja, ez az utolsó éve a vörösöknél. Hatalmas az a jelenet, amikor online rajongói kérdésre Leclerc diplomatikusan válaszol (indít-e már végre saját ruhamárkát), Vettel közbeszól, hogy úgyse engedik neki, ő viszont azt mond, amit akar, a monacói pedig kényszeredetten nevetgél. Még ütősebb a Vettel-Aston Martin szerződés bejelentésének időzítése, ott van néhány nehéz pillanat a sajtósokkal. Közben Mattia Binotto csapatfőnök totális inkompetenciával ugyanazt a mondatot ismételgeti (“turn frustration into determination”), hátha egyszercsak hat a ráolvasás…

Ehhez képest még szánalmasabbnak tűnik, ahogy Cyril Abiteboul (Renault) tettetett őszinteséggel siratja el Daniel Ricciardo eligazolását, noha tudja, hogy pilótája úgyis mindent meg fog tenni utolsó náluk töltött idényében (szerez is két dobogót). Christian Horner pedig új szerepbe kerül: Steiner szórakoztató prosztósága után ő lesz a kifinomult főgonosz (tisztára mint egy James Bond-moziban). Rideg ellenfényben, fenyegető profilból mondja kíméletlen mondatait: többek között vezéralakja lesz az előszezoni tiltakozásnak, saját pilótáival meg bábjátékos módjára játszik. Igen, már megint előkerül az Albon-Gasly szappaonpera (utóbbi futamgyőzelmét szépen meg is mutatják), kiegészülve egy katartikusnak szánt, de valójában egészen erőltetett “élő” telefonhívással.

Újdonság, s ezért izgalmas viszont elmerülni Valtteri Bottas lelkivilágában, akinek Hamilton árnyékában való küszködésére teljes epizód épül. Ahogy a McLaren erősödő formájára is, és a sorozat itt meg tudott lepni: hagyták a netszerte széttárgyalt Norris-Sainz páros cukiskodását, helyette egy ellentmondásos csapatutasításon keresztül mutatják meg, hogy azért nem volt mindig minden felhőtlen a két pilóta között. Kihagyhatatlan Grosjean óriási balesete, amit nagy drámázások közepette mutatnak be, ám különös, hogy a Williams történelmi tulajdonosváltásáról vagy George Russell szenzációs szahíri beugrásáról szinte szó sem esik. S a végét tavaly után megint elszúrják: kapkodva kapunk egy “vörös farkat” a Hamilton által éltetett BLM-mozgalomról, rasszizmus elleni kiállásról, egyebekről, de olyan hadarva, mintha egy kisiskolás sorolná a tankönyvből.

Jó felfedezni, hogy a Drive to Survive végre figyelmet szentel az összefüggések felmutatásának (oknyomozásra azért ne számítsunk, ez nem az a műfaj), Will Buxton mellé felzárkózik Jennie Gow is az események kommentálásában (jórészt általánosságokat mondanak), a kivitelezés továbbra is remek, és az itt-ott megjelenő túldramatizálás ellenére kezdenek az alkotók ráérezni a sztorizás ízére, ritmusára. Kisebb döccenőkkel ugyan, de jó pályán haladnak.