0

Röviden: The Nest / The Good Liar / Wild Mountain Thyme

írta Nikodémus

The Nest – Verőfényes családi ház, elegáns fényképezés, ígéretes főcím… az ablak mögött egy sikeres üzletember telefonál, láthatóan feldobódva. Minden adott egy remek családi sztorihoz, az egyetlen zavaró tényező hősünk nyugtalanító nevetése – pontosabban vihogása. Jude Law mestere ennek a sármos, ugyanakkor felkavaró vihogásnak, s ez meg is adja az alaphangot filmünkhöz. Rory (Law) mindennap intim(nek szánt) gesztusok kíséretében kelti fel feleségét, Allisont (Carrie Coon), s egyik nap azzal hozakodik elő, hogy költözzenek vissza Angliába, mert ott hatalmas szerencse fog rájuk mosolyogni. A nő kicsit hezitál: nehezen hagyná ott bevált és szeretett hivatását, a lovakkal való foglalkozást, de párja megígéri, magával hozhatja szeretett elfoglaltságát. Az átcuccolás megtörténik, mi pedig elhűlve figyeljük az ódon, rideg, vaksötét kastélyt: ez volna az új otthon. Sem a szülők, sem a két gyerek nem találja a helyét, az iskolában nem úgy mennek a dolgok, és a férfi új munkahelyén sem. A bizalom lassan elapad, és helyébe lép az acsarkodás, melyet kitűnő érzékkel ábrázol Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene): a kezdeti idillről fokról fokra derül ki, hogy csupán illúzió volt, s szinte minden beállításban találunk valami enyhén fenyegetőt. Szerencsére semmi sem ugrik elő a sötét sarkokból (rendezőnk okosan kerüli a horrort), és nincs részünk teátrális nagyjelenetekben sem (semmi olcsó Oscar-vadászat), helyette filmünk a lélektani folyamatokra koncentrál: milyen az, amikor eleve ingatag alapra épül egy család, melynek széthullásához elég néhány nem túl erős, de jól irányzott külső behatás. Az a vihogás… az pedig még bőven a stáblista után is kísért.

Olvasd tovább

0

Wolfwalkers

írta Nikodémus

Izzadjon bármekkora szerverpark a hollywoodi nagystúdiók tőszomszédságában, a mozicsodához nem elég a szoftver rideg számítása: az csak akkor születik meg, ha emberi kreativitás és verejték tapad hozzá. Míg a jórészt számítógépes vizualizációval készült kortárs képregényfilmeket elnézve úgy érezzük, rájuk férne egy alapos hozamkorlátozás, Tomm Moore rendező következetesen jár az ellenkező úton, hogy kézműves animációval készült tündérvilágokat nyisson meg számunkra. A tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, majd több mozis premierdátum után végül az AppleTV+-nál bemutatkozó Wolfwalkers (Farkasjárók) már most az év egyik legvarázslatosabb filmélménye.

Olvasd tovább

0

Kells titka (The Secret Of Kells, 2009)

írta Nikodémus

Popkulturális divatja ugyan már rég lecsengett, ám Írország még mindig a világ egyik legkülönlegesebb szeglete: gyönyörű zöld tájak, titokzatos kelta múlt és öntudatos (gyakran politikailag is értelmezhető) katolicizmus keveredik ennek az elnyomással és megfogyatkozással bőven megvert kis népnek a történetében, akik mostanság talán épp azért olyan nyugisak, mert mindent átéltek már. Néplélek-boncolgatásra vállalkozni persze túlzás lenne Tomm Moore és Nora Twomey sokszoros díjnyertes animációs filmjének kapcsán, de mégsem teljesen alaptalan: az épp tíz éve bemutatott Kells titka ugyanis az írek nemzeti kincse, a jelenleg Dublinban őrzött Kellsi kódex köré építi történetét.

Olvasd tovább

1

Philomena (2013)

írta Nikodémus

2014-08-philomena-01c

Minél többször jut eszembe, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy számomra a Philomena volt az elmúlt Oscar-szezon talán legmaradandóbb filmje. Persze, tetszett a családi lélekboncolás, a disneyizmus diadala, a fergeteges helyzetkomikum, a körömlerágós hajórablás vagy mondjuk az életből az életbe való visszatérés (Walter Mitty szerencsétlenkedése, DiCaprio ripacskodása, a hobbitok zavaroskodása és a kétszer is tematizált, közhelyes nagy fehér elnyomás már kevésbé), ám az egyszerű ír kisnyugdíjas és a cinikus angol újságíró története mindinkább befészkeli magát az agyamba – s egyúttal a szívembe.

Olvasd tovább