0

Isten keze (È stata la mano di Dio)

írta Nikodémus

Hívják a fény és a zsebtolvajok városának; többek között a pizzát és a maffiát adta a világnak; patrónusa, Szent Januáriusz (San Gennaro) pedig máig a rendhagyó kérések közbenjáró szentjeként fogadja az imákat. Paolo Sorrentino 50 év, nyolc nagyjátékfilm és két évadnyi sorozat után visszatér gyökereihez, szülővárosába. Legújabb, bevallottan önéletrajzi ihletésű díj-várományos filmje Isten keze (È stata la mano di Dio) címmel múlt decemberben debütált a Netflixen.

Olvasd tovább

0

Röviden: Szellemirtók: Az örökség / A Gucci-ház / Richard király

írta Nikodémus

Szellemirtók: Az örökség (Ghostbusters: Afterlife) – Hollywood franchise-facsarásának újabb szomorú példája volt, amikor a két régi (s legendájában békén hagyandó) Szellemirtók-részt a nőiesítési vonal jegyében hat éve újraforgatták. A net népe ezúttal fején találta a szöget: a film fölösleges és rossz volt, függetlenül a szereplők nemcseréjétől. S hogy milyen gyorsan forognak az aktuális trendek, bizonyítja ez a legújabb rész, amely a Stranger Things-divatra építve próbálja eladni nekünk újra a nyolcvanas évek kacarászós-felhőtlen szellemüldözősdijét. A vígjátékrendező apjánál sokkal ígéretesebben induló Jason Reitman kissé komótos tempóban, ám remek hangulatteremtéssel alapoz meg az új kalandnak. A családi kapcsolatokat felfedezve a régi rajongók szeme befelhősül, a fiataloknak pedig ott a nosztalgia, ám a játékidő derekánál elszaporodnak a logikai bakik (csakis egy Paul Rudd által játszott fizikatanár lehet olyan ütődött, hogy ott és úgy végez kísérletet, ahol és ahogy…), aztán kellemetlenül a szánkba rágják, hogy itten most nosztalgikus vágybeteljesítés zajlik éppen, avagy családi találkozó (bizony felbukkan mindenki, tényleg mindenki)… avagy csúnya újrahasznosítás. A finálé ötlettelensége alaposan lerontja a filmet, pedig McKenna Grace és Carrie Coon megérdemelne egy újabb mozit ebben az univerzumban.

Olvasd tovább

0

Top 10 – 2021

Bevezetésnek régebbi évvégi top10-es listáink:
2020, 2019, 2018,
2017, 2016, 2015, 2015 legjei, 2014, 2013,
2012 (legjobb),
2012 (legrosszabb), 2011, 2010, 2008,
2007 (Miecs), 2007 (Koimbra)

Dűne – Lehet bírálni Denis Villeneuve munkásságát (néhány kritikával magam is egyetértek), de tény, Nolan Tenet-buktája után most nincs nála menőbb nagyvászonra festegetős rendező Hollywoodban. Ő pedig úgy tűnik, eljegyezte magát a scifivel, és ügyesen (olykor kifejezetten ellenállva korunk ízlésdivatjának) megbirkózott a hírhedten megfilmesíthetetlennek gondolt alapanyaggal. Hogy mi a végeredmény, arra persze két évet még várnunk kell, de az eddigiek sokat ígérőek.

Olvasd tovább

0

Röviden: Mátrix: Feltámadások / Pókember: Nincs hazaút / Free Guy

írta Nikodémus

Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections) – Sosem voltam oda különösebben a Mátrix világáért, de azt el kell ismernem, hogy a 22 évvel ezelőtti első film minden filozófiai zagyvasága ellenére stílus- és trendteremtő volt. A folytatások minőségét fedje jótékony homály, ám annyit megadhatunk nekik, hogy végül lezárták Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) kalandjait, ám a stúdió csak nem nyughatott. Végül a rendező testvérpár egyik tagját sikerült rávenniük arra, hogy részt vegyen a régóta tervezgetett bőrlehúzásban, és a végeredmény bizonyos vonatkozásaiban merész, nagyrészt azonban mégiscsak kiszámítható lett. A film egész ügyesen indít: megcsavarja a korábbi trilógiát, önironikusan beszólogat saját magának (és persze a Warnernek), miközben szép lassan kiemeli az életközepi válságán és visszatérő rémálmain tépelődő Thomas Andersont. Reeves nem egy színészisten, de remekül hozza a tétova ötvenest, aki szerelmes lesz. Vagyis elkezd emlékezni egy nő láttán a kávézóban. Lana Wachowski nem titkolta, hogy ezúttal alapvetően egy romantikus sztorit írt-rendezett két kedvenc figurájának, úgyhogy tegyünk mi is így, és engedjük el a körítést: az akciókat (ötlettelenek és agyonvágottak), a filozófiai hátteret (Coelho már megint beköszön), a mellékszereplőket (sajnos érdektelen szinte mind) és egyáltalán azt, hogyan lehetséges ez a folytatás a főszereplők egykori halála után. A stúdió a változatosság kedvéért ezúttal nem számolgatja a pénzt (merthogy jókora bukásnak tűnik a film), és ez talán elég ahhoz, hogy ne készüljön még egy sírrablás. Aki pedig a megfelelő (tini)korban látta az első filmet, és azóta felnőtt, fájóan érteni fogja azt a mélabús első félórát.

Olvasd tovább

0

Röviden: Vaják / Alapítvány / A korona

írta Nikodémus

Vaják (The Witcher) – 2. évad – A Netflix nagy pénzekkel megtámogatott Trónok harca-utánzatának első évadát immár egy koronavírus-járvány és egy csomó produkciós probléma választja el tőlünk, és amíg a bevezetést lehetett mentegetni azzal, hogy a forrásműveket jegyző Sapkowski novelláiból szemezget, most már nem volt pardon. S persze az újdonság ereje is fakult, így a fogadtatás most sokkal ellentmondásosabb. Pedig meglepően jól sikerült az újabb 8 epizódra való, s nagyjából az első regényt alapul vevő folytatás – persze csak ha eltekintünk az adaptációs problémáktól. Az első évad felesleges időugrálása szerencsére a múlté: a nyitóepizód okosan számba veszi a múltbéli finálé következményeit, és új utakra indítja főszereplőinket. Ezek közül Yenneferé (Anya Chalotra) a kuszább, Geralté (Henry Cavill) és Cirié (Freya Allan) pedig a szappanoperásabb, de legalább egyenes vonalakon haladunk – mégha néha meg-megtorpanva is. Van idő belakni a vajákok elrejtett otthonát, elmélyedni kicsit a misztikumban, végére járni egy fenyegető rejtélynek (hogy aztán a megoldást jól a szájunkba rágják), és ez biztató. Ami kevéssé, az az, hogy a nyomozás elég döcögősen halad, és noha a végére összeáll a kép, jobban is lehetett volna ütemezni a fordulatokat. A regény ismerői minden bizonnyal kitérnek a hitükből, hiszen a produkció jókorát csavar az eredeti cselekményen, de a lényeg így is átjön: mindenen kívülálló (s imígyen jellegzetesen közép-európai) figuránk végre elkezd kötődni egy jónak tűnő ügyhöz. Ja, és a Trónok harca-faktor is megérkezett: némi ügyetlenkedő pletykálkodással a fináléra sikerül az összes főbb játékost (varázslók, elfek, északiak stb.) főszereplő-triónk ellen hangolni. Ügyes húzás.

Olvasd tovább

0

Clifford, a nagy piros kutya – A kulisszák mögött

Emily Elizabeth (Darby Camp) találkozik egy varázslatos kutyamentővel (John Cleese), aki egy piros kiskutyával ajándékozza meg, és legvadabb álmában sem gondolná, hogy arra ébred, hogy egy négyméteres eb grasszál kis New York-i lakásában. Amíg egyedülálló édesanyja, Maggie (Sienna Guillory) munkában van, Emily és jópofa, de kevéssé kiszámítható bácsikája, Casey (Jack Whitehall) hajmeresztő kalandokba bonyolódnak a nagyvárosban. Az általános iskola nem egyszerű hely, de Emily számára különösen nagy megpróbáltatást jelent. Nem elég, hogy ő az új lány, aki ösztöndíjjal tanul az elit magániskolában, de gonosz osztálytársai Kajajegynek (Food Stamp) csúfolják, és minden alkalmat megragadnak arra, hogy gúnyt űzzenek belőle. (A Food Stamp nevű szövetségi program élelmiszerjegyeket biztosít rászoruló amerikai állampolgárok számára – a ford.) Azért sikerül valahogy elviselnie a támadásokat, és pozitívan viszonyulni a dolgokhoz. Amikor édesanyját Chicagóba szólítja a munkája, Emily felügyelete Casey bácsikájára hárul, aki nagyon jóindulatú, de legalább ennyire kiszámíthatatlan ember. A munkanélküli képregény-rajzolónak különös tehetsége van ahhoz, hogy egyik kalamajkából a másikba keverje őket.

Olvasd tovább

0

The Rocketeer (1991)

írta Nikodémus

Alig hisszük már, de volt olyan kor Hollywood történetében, hogy a Disney csak legyintett a képregényfilmekre. Tim Burton és a Warner épp csak két éve szabadította a világra az első komolyan vehető szuperhős-sztorit (Batman, 1989), Superman mozivásznas pályafutása épp ilyentájt fulladt ki végleg (Superman IV, 1987), az álomgyárnak viszont épp nosztalgiázni volt kedve – így született meg (kissé nehezen) az egyik legbumfordibb, mégis legszerethetőbb képregényfilm, ami túl későn érkezett, hogy úttörő legyen, ám túl korán, hogy pénzt is termeljen gyártójának. Harminc éves a Vasember évtizedes elődje, a The Rocketeer.

Olvasd tovább

0

Ha nem zavar a reklám!

Vírusjárvány ide vagy oda, ezt a karácsonyt se ússzuk meg tévé nélkül, ahol mindenfélét kínálnak romkomtól fantasyn át tapló vígjátékig. És még a Jézus-történetet is.

SZOMBAT

FilmPlusz – 15.10 – A Gyűrűk Ura: A két torony (2002) – Mert nincs karácsony Gyűrűk Ura nélkül…

Viasat3 – 16.40 – A Lego-kaland (2014) – Pörgős, meglepően önreflexív sztori a felnőtté válás fájdalmáról. Csak az első húsz percet kell kibírni hozzá.

Viasat6 – 18.20 – Mátrix (1999) – Ha már a mozikban a negyedik rész, érdemes felfrissíteni a trendindító elsőt. (Kapásból utána a másodikat már nem biztos…)

TV2 – 18.45 – A Grincs (2018) – A zöld manó ellopja a karácsonyt. Sokadszor.

RTL Klub – 18.50 – Jégvarázs 2. (2019) – A királylányok újra útra kelnek, a Disney meg számolja a pénzét.

Cool – 19.20 – Coco (2017) – Családfakutatás zenén, sok vidámságon és a halál birodalmán keresztül.

Duna TV – 19.50 – Szent Péter esernyője (1958) – Némi örökség galibát, egy piros esernyő csodát csinál. Két ember útja kereszteződik, a kis felvidéki falu élete felbolydul. Karácsonyi klasszikus.

FilmNow – 20.00 – Pont az a dal (2020) – Alaposan felcukrozott zenélős-karrier-barátság-film.

Moziverzum – 21.00 – Bohém rapszódia (2018) – Ez a középszerű, hazudós filmecske valamiért beakadt a magyar közönségnél.

Olvasd tovább

0

Utolsó éjszaka a Sohóban / Spencer

írta Nikodémus

Csaknem egy évszázada tudja már a globális tudatipar, hogy komoly tömegeket lehet elkábítani egy kis nosztalgiázással. Az ébredező fogyasztói társadalom elsőként talán a karácsonyt tette profán ünneppé: fenyőillat és hívogató fények, csillogó glamúr és black friday – szó szerint és lelki értelemben egyaránt gyomorrontásunk lesz tőlük az ünnepek végére. S miközben az aktuális retródizájn egy sosemvolt idill hamis emlékét plántálja belénk, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy immár nemcsak decemberben, hanem egész évben támad a gátlástalan nosztalgia-divat. Mindezek fényében meglepő, hogy nemrég két olyan film futott be a mozikba, mely rendre ellenáll a haszontalan múltba révedés kísértésének, mi több, nézőjét is óva inti attól.

Olvasd tovább

0

Szegénylegények (1966)

írta Nikodémus

Ha élne, idén lenne 100 éves. Valószínűleg utálná a róla szóló meghatott méltatásokat (odafentről biztosan most is kajánul vigyorog), s egy könnyed grimasszal intézné el az életművét heves buzgalommal elemezgető kritikusokat, filmtörténészeket vagy bölcsésztanulókat. Az egy évszázada született Jancsó Miklósra ezért életrajzi citátum helyett leghíresebb filmje, az idén 55 éves Szegénylegények megidézésével emlékezünk.

Olvasd tovább

1

Röviden: Cry Macho / Respect / Stardust

írta Nikodémus

Lehet-e három év alatt évtizedeket öregedni? Ha az ember koros (hiába az örökölt kiváló gének), bizony lehet. Clint Eastwood sajnos így járt: épp nemrég méltattam kitartását, hogy folyamatosan árnyalja mozis alteregóját (A csempész / Richard Jewell balladája), ám legújabb filmjében, az öndefinitívnek szánt Cry Macho-ban tényleg úgy poroszkál, mint egy vén, fogatlan csataló. Már a történetet is alig hisszük: Mike Milót (Eastwood) megbízza nyugdíjas haverja, ugyan hozza már el Mexikóból a fiát, aki volt feleségénél ragadt. A barát olyan hatvanas, Mike pedig a nyolcvanas éveiben jár, s neki kéne Texasból átvergődnie a köztudottan szigorúan őrzött déli határon, rátalálnia a srácra, elragadni őt az anyukától, és vissza. Nagy macsó az öreg Clint, de ezt a valóságtévesztést nehezen veszi be a gyomrunk. A cselekményen pedig sajnos további hatalmas lukak éktelenkednek: hősünkre minden korú és állapotú nő legszívesebben rávetné magát (a feleség-jelenet különösen vicces), pillanatok alatt beilleszkedik bármilyen faluközösségbe, önjelölt állatorvosként bölcs jótanácsokat osztogat, ért a lovakhoz és a fegyverekhez, sőt, még a férfilélek rejtelmeibe is képes bevezetni ifjú tanítványát. Utóbbi minden megszólalása közhelyes (néha akaratlan humorba fúl), és mintha Eastwood is elvétené itt-ott a lépést színészileg. Szemlátomást a velük utazó kakas (a film címadója) kapta a leggondosabb jellemábrázolást, és ez elég alapos kritikája ennek a maximum alsó-középkategóriás tévéfilm szintjét megütő mozinak. Úgy tűnik, a Névtelen felett tényleg eljárt az idő.

Olvasd tovább

0

Az utolsó párbaj / The Green Knight

írta Nikodémus

Nehéz a dolga manapság az erénynek. Ha emlegetik is, többnyire tagadják, szidják vagy épp mást állítanak a helyébe. Leginkább ideológiát vagy identitást – hivatást és feladatot a legritkább esetben. S mintha mi magunk is így volnánk: az ágy mellé térdeplős esti lelkiismeret-vizsgálatból már kinőttünk, s bár lenne igényünk egy olyan erkölcsi mércére, melyhez nap mint nap igazíthatjuk magunkat, sokszor – a vágyottnál fájdalmasan többször – elhessegetjük. Nem gondolnánk, hogy ezeket a kérdéseket épp két, nemrég megjelent lovagfilm teszi fel nekünk szokatlan élességgel. A mozikban még októberben bemutatott Az utolsó párbaj (The Last Duel) és az Amazon Prime-ról már elérhető The Green Knight (A zöld lovag) egyaránt a középkori lovagerényt kiforgatva mesél jelenkorunk emberéről.

Olvasd tovább