0

How to Blow Up a Pipeline (2022)

írta Nikodémus

Szokás a mai fiatalságot – amolyan boomer-módra – közéleti érdektelenséggel vádolni. Hogy okostelefonjaik mögé bújva, a legújabb Tiktok-trendeket követve nem is figyelnek a világ folyására. Nos, ez Daniel Goldhaber filmjének hőseiről egyáltalán nem mondható el, sőt: nekik épphogy elegük van a közösségi médián zajló terméketlen szájtépésből, és végre tenni akarnak, mégpedig valami igazán radikálisat. S hogy pontosan mit, azt a film már címében jelzi, ám az AppleTV+ streaming-csatornán már elérhető How to Blow Up a Pipeline (Hogyan robbants fel egy olajvezetéket) messze nem pusztán egy egészestés YouTube-oktatóvideó. Ott forrong a mélyén a kortárs kamasznemzedék összes dühe.

Rozzant furgon kanyarodik le egy amerikai sivatag poros országútjáról. A viskó, amit megközelít, elhagyottnak tűnik. Bódítóan tűz a nap, mégis valami különös hűvösséget érzünk, amint azt követjük, hogy a furgon utasai fegyelmezett rendben kiszállnak, lepakolnak a platóról, és birtokba veszik a romos épületet. Szót alig váltanak, mindenki tudja a dolgát: ki titokzatos port kanalaz egy hordóba, ki elektromos vezetékekkel bíbelődik. A feszültség csöndesen kúszik fel a nézőben, ahogy egyre több információt tud meg a nagy tervről. Azt ugyanis a rendező bölcsen nem meséli el előre nekünk, pedig heist-mozi ez is, csak épp feszes montázsba összevágott próba-akció helyett főszereplőink háttértörténetét ismerhetjük meg.

Goldhaber hősei egytől egyig elhanyagolt (némely esetben elhagyott), komoly terhekkel küzdő fiatalok, akikre jóformán senki sem kíváncsi. Könnyű így távoli, absztrakt célokért radikalizálódni, szól kényelmes foteléből a bennünk lakozó nyárspolgár, ám kettős a tévedése: egyrészt összekeveri a radikalitást a vak fanatizmussal, másrészt az elérni kívánt cél korántsem távoli. Az ember okozta klímaváltozás ugyanis itt kopogtat az ajtónkon (mértékadó tudományos becslések szerint már el is kezdődött), főszereplőink pedig elég kétségbeesettek ahhoz, hogy egyetlen demonstratív cselekedettől komoly változást reméljenek.

A film okos mértéktartással egyikük felett sem mond ítéletet, mi több, a cselekmény gyakran olyan fordulatokat vesz, hogy a nézőt is gondolkodóba ejtse: addigi előfeltevései talán mégsem egészen igazak. Talán az egész nem több, mint fölösleges hajcihő; talán mégis a fiataloknak van igaza; talán túl kevés egy ilyen tett a posztmodern világcinizmus tengerében. A rendező könnyen terelhetné filmjét a fatalizmus irányába, mégsem teszi: van ugyan egy-két jelentőségteljes pillanat, amikor úgy érezzük, ennek így kellett történnie, ám a forgatókönyv mindvégig megőrzi figuráinak árnyaltságát, s meghagyja nekik a választás lehetőségét. Ez a személyesség az, ami kiemeli Goldhaber alkotását a manapság divatos „ökoterrorista művészfilmek” mezőnyéből: mélyen emberinek mutatja be szereplőit, és meglepően szikár realizmussal filmezi magát az akciót.

Mert hát az akciónak természetesen be kell végül következnie: egy olajcég-óriás helyi finomítójának kulcsfontosságú vezetékét röpíti a levegőbe a társaság, némi nehézségek árán. A lefulladó furgon, a törött láb vagy a hirtelen felbukkanó két biztonsági őr bevált feszültségfokozóként emeli az égig pulzusunkat, majd a frappáns befejezés után kérdésekkel teli, zsongó fejjel bámuljuk a stáblistát. Kortárs film ennél nem nagyon érhet el többet.

Szokás a mai fiatalságot – amolyan boomer-módra – közéleti érdektelenséggel vádolni. Hogy okostelefonjaik mögé bújva, a legújabb Tiktok-trendeket követve nem is figyelnek a világ folyására. Pedig lehet, hogy nagyon is foglalkoztatja őket mindaz, ami bennünket körülvesz, csak éppen nem a mi ósdi harcainkat vívják – azokból ugyanis már rég elegük van.

(Megjelent: Új Ember, 2023. december)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *