A három testőr: D’Artagnan / Szeánsz Velencében / Wonka

írta Nikodémus

A három testőr: D’Artagnan (Les trois mousquetaires: D’Artagnan) – Készítsen Hollywood akárhány jó pénzzel kitömött adaptációt, a franciák időről időre visszakövetelik saját hőseiket. Most Dumas örök klasszikusa került sorra, melyet frankofón sztárok részvételével, látványos külsőségek között gondolt újra Martin Bourboulon rendező. Aktualizálni szerencsére nem volt kedve, sem posztmodern játékokat játszani: adaptációja egy klasszikus-romantikus kalandfilm, melyben a jelenkor a kamerakezelésben és a történet pergőre vágásában köszön vissza. A színészkoszorú remekel, a cselekmény nagyvonalúan hömpölyög, a hangulatteremtés kiváló (és idézőjelek nélküli). A játékidő derekán törik meg picit a lendület, s van pár nehezen magyarázható cselekedete hőseinknek, de ez valószínűleg kiegyenlítődik majd a második részben – merthogy filmünk a regény csupán első részének megfilmesítése, a folytatás már idén megérkezik. A kulturális (vissza)sajátítás jól sikerült, de nem ír filmtörténelmet.

Szeánsz Velencében (A Haunting in Venice) – Úgy tűnk, Kenneth Branagh-nak az ismeretlen felé kell fordulnia, hogy megrázza magát, és egy tisztességes krimit tegyen le az asztalra. Egyrészt egy olyan Agatha Christie-regényt adaptált ezúttal, amely még sosem látott mozivásznat (Branagh élt is rendesen az átszabás lehetőségével), másrészt műfajilag a horror, formailag pedig a szikár egyszerűség irányába mozdult. Ebből az eddigi legjobb újkori Poirot-film kerekedett, amelyben végre a helyükön vannak az arányok, a rejtély izgalmas, a végkifejlet sokkoló. No azért annyira nem, hogy ne érezzük végig, hősünk úgyis megoldja a most épp természetfelettivel vívott harcát. Branagh nem meri komoly kétségek közé dobni figuráját, és ez sajnos csökkenti a film tétjeit, ám a vészjósló közegben játszódó misztikus médium és a borzongató haláleset felgöngyölítése összességében kellemesen szórakoztató filmélményt nyújt. Amolyan vasárnap délutáni egyszernézőset.

Wonka – Roald Dahl és Paul King, a Paddingtont sikerre vivő író-rendező? Mennyben köttetett házasságnak tűnt, amitől a gyerekek és szüleik felhőtlen szórakozást, a stúdió meg kasszacsilingelést várt. A vágyak teljesültek, mégis hiányérzet kerülgeti a mozivásznat: mind az 1971-es, Gene Wilderes mozifilmtől, mind a 2005-ös Tim Burton-verziótól elmarad a végeredmény. King egyfajta előzmény-történetet fest fel, habókos hősét a dickensi nyomor körülményei közé száműzi – tán azért, hogy alakja később valamilyen árnyékot növesszen. Az eredeti kontextusból kiemelt dalok, a korabeli (elképzelt) társadalmi berendezkedés (korrupt rendőrség, kapitalista csokimonopólium, rabszolgaszerződés stb.) mind ezt szolgálja. Kár, hogy az egyébként ragyogó színészgárdával körülbástyázott Timothée Chalamet arcán nem látom a meggyőződést… pedig a musical-camp-et át kéne ölelni, teljes őrültséggel. Rowan Atkinson, Hugh Grant és főleg Olivia Colman rutinosabbak, ők értik ezt és nevettetően is csinálják. A forgatókönyv maga is szolgál néhány humoros jelenettel, ám hiába a színes-szagos (egyébként jórészt megépített!) látványvilág vagy a kellemesen régimódi hangvétel, a Wonka gyorsan felejtős filmélmény – ja, és a tanulság is elmarad.