0

A három testőr: D’Artagnan / Szeánsz Velencében / Wonka

írta Nikodémus

A három testőr: D’Artagnan (Les trois mousquetaires: D’Artagnan) – Készítsen Hollywood akárhány jó pénzzel kitömött adaptációt, a franciák időről időre visszakövetelik saját hőseiket. Most Dumas örök klasszikusa került sorra, melyet frankofón sztárok részvételével, látványos külsőségek között gondolt újra Martin Bourboulon rendező. Aktualizálni szerencsére nem volt kedve, sem posztmodern játékokat játszani: adaptációja egy klasszikus-romantikus kalandfilm, melyben a jelenkor a kamerakezelésben és a történet pergőre vágásában köszön vissza. A színészkoszorú remekel, a cselekmény nagyvonalúan hömpölyög, a hangulatteremtés kiváló (és idézőjelek nélküli). A játékidő derekán törik meg picit a lendület, s van pár nehezen magyarázható cselekedete hőseinknek, de ez valószínűleg kiegyenlítődik majd a második részben – merthogy filmünk a regény csupán első részének megfilmesítése, a folytatás már idén megérkezik. A kulturális (vissza)sajátítás jól sikerült, de nem ír filmtörténelmet.

Olvasd tovább

0

Előző életek (Past Lives)

írta Nikodémus

A nagyvárosi ember tapasztalata, milyen könnyen el tudnak személytelenedni emberi kapcsolatai. Gondoljunk csak a reggeli metrón (vagy vonaton, buszon) tolongó tízezrekre, akik jobb híján elviselik, hogy egymás közelébe kényszerültek, de lélekben nem is lehetnének távolabb. Lehetséges-e egy valódi, sorsfordító találkozás ilyen közegben? Céline Song idén januárban a hazai mozikban is bemutatott elsőfilmje, az Előző életek (Past Lives) ezzel a lehetőséggel játszik el, ám ellenkező nézőpontból: elválaszthat-e milliónyi kilométer két, mélységesen összetartozó lelket?

Olvasd tovább

0

Felnőttem, csacsacsa (Cha Cha Real Smooth)

írta Nikodémus

Ugye voltunk már úgy, hogy egy nehéz nap után nem vágytunk semmi másra, csak két figyelmes fülre, egy nyitott lélekre és néhány biztató szóra? Egyre fogyatkozó segítő szakemberek a megmondhatói, hogy a testi dőzsölés ellenére mennyire híján van civilizációnk a lelki-mentális komfortnak. Andrew (Cooper Raiff) ezért kulcsfontosságú feladatot végez, s úgy tűnik, mindez a lényéből fakad: egyszerűen kedves próbál lenni mindenkivel. Afféle hétköznapi szuperhősként bámulatos könnyedséggel hangolódik embertársainak lelki antennáira, s vidámságot, biztonságérzetet, önfeledtséget hoz elő belőlük. Az író-rendező Sundance-győztes, Felnőttem, csacsacsa (Cha Cha Real Smooth) című friss filmjében immár másodszorra formálja meg karakterét, aki egyszerűen egy jófej srác a szomszédból – már-már gyanúsan jófej.

Olvasd tovább

0

A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske)

írta Nikodémus

Joachim Trier romkom-rajongó nézők millióit találta el legújabb filmjével. Pedig a norvég rendező nem tett mást, mint lehorgonyozta a klasszikus szerelmesfilmek rózsaszínbe illanó közhelyeit: a felröppentő boldogság mellett megmutatja a csendes elfásulást, a mély beszélgetések elmaradozását és a továbblépés szívfájdító nehézségét. S bemutat nekünk egy sugárzó szépségű főszereplőt, Julie-t (Renate Reinsve), aki olyan megkapó természetességgel játssza a kapunyitási pánikban szenvedő fiatal nőt, hogy a szívünk szakad belé.

Olvasd tovább

0

Amint a mennyben (2004) / Úgy a földön is (2015)

írta Hajnal Gergely

Svédország 2005-ben a Hétköznapi mennyország (Sa som i himmelen / As It Is in Heaven) című filmet nevezte Oscar-díjra a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. A Kay Pollak által 2004-ben rendezett alkotás nagy népszerűségnek örvend, amolyan kultfilmmé vált bizonyos körökben. Játszották moziban, ment a televízióban, és kiadták DVD-n is. Azt azonban kevesebben tudják, hogy elkészült a film folytatása is. Ki gondolta volna, különösen, ha a film zárlatára gondolunk, hogy lehet ezt a történetet folytatni? Kay Pollak tudta, hogyan, és 2015-ben el is készült az újabb mozi, amelynek címe tükörfordításban: Úgy a földön is (Så ock på jorden).

Olvasd tovább

0

Két lépés távolság – A kulisszák mögött

Néha azok a legnagyobb szerelmek, amelyekről mindenki azt mondja, semmi esély a beteljesülésükre. A Két lépés távolságban a legőrjítőbb akadályok állnak két kamasz szerelme útjában – meg sem érinthetik egymást, szó sem lehet arról, hogy csókolózzanak, de még olyan közel sem kerülhetnek egymáshoz, hogy a másik fülébe súghassanak valamit. Mégsem tántoríthatja el őket semmi attól, hogy vállalják szerelmüket. Nem hajlandók lemondani egymásról: Stella és Will a körülményekkel dacolva leküzdi a köztük lévő képtelen távolságot.

Haley Lu Richardson (The Edge of Seventeen, Columbus) és Cole Sprouse alakítja Stellát és Willt, akiknek szerelme semmibe veszi az akadályokat és egy pillanatra megállítja a világot. Hiába szenvednek mindketten cisztás fibrózisban (CF), jobban nem is különbözhetnének egymástól. Stella vibráló sztárvlogger, aki szuverén módon alakítja saját világát. Will viszont minden, amitől a lány viszolyog: nyugtalan lázadó, nem hajlandó a normakövetésre és még a saját jövőjét sem veszi komolyan. Stella mindenben hisz, amivel szemben Will szkeptikus: tökélyre törekszik, pedig az élet alaposan kibabrált vele. Mi több, amikor először találkoznak, kifejezetten örülnek, hogy szigorúan be kell tartaniuk az orvos által előírt két lépés távolságot, nehogy Will veszélyes baktériumokat ragasszon rá Stellára. De az ezután bekövetkező vidám és izgalmas események láncolata azt eredményezi, hogy Stella fokozatosan ráébreszti Willt: érdemes harcolnia – cserébe jókora löket szabadságélményt kap a fiútól. Ennek eredményeként fejük tetejére állítják a szabályokat, mert meg merik tenni azt a bizonyos két lépést egymás felé.

Olvasd tovább

0

Merülés a szerelembe (Submergence)

írta Nikodémus

Wim Wenders zseni: örökre beírta magát az egyetemes kultúra nagykönyvébe. Skarlát betű-adaptációja, a Párizs, Texas és még vagy tucatnyi filmje remekmű, s mind közül a legnagyobb a Berlin felett az ég. Ismerek valakit, aki minden évben rituálisan megnézi egy művészmoziban. Mert kapaszkodót nyújt, reményt ad. Persze ahogy minden, a film médiumáról következetesen gondolkodó alkotó, az idősödő Wenders fejében is megfordult már a gondolat, érdemes-e egyáltalán játékfilmet forgatni: kétségeire bizonyíték az utóbbi évek szaporodó dokumentumfilm-termése. Mostanság viszont gyors egymásutánban háromszor is fikciós történet felé fordult a német rendező: legújabb filmje, az itthon még június végén bemutatott Merülés a szerelembe (Submergence) szinopszisa komoly ambíciókról árulkodik.

Olvasd tovább

3

20 éves a Truman Show

írta Nikodémus

Két évtizede ezen a napon debütált a mozikban Peter Weir kultikus filmje.

Azt hiszem, a mi generációnknak háromféle Truman Show-élménye van. Az első a kortárs kiskamasz rajongása: újra egy Jim Carrey-film, csak nem értem, ebben miért nem viccelődik annyit a gumiarcú színész. A második egy felemelő szabadulósztori (fiúknak) avagy egy megható szerelmes történet (lányoknak). A harmadik pedig amikor a tévében elkapod a sokadik ismétlést: nosztalgiából kezded nézni, de egyre inkább hatalmába kerít az érzés, hogy ez egy nyugtalanító, sötét mozi a média totális, lealjasító hatalmáról. A döbbenet, hogy ez a három értelmezési sík mind igaz, sőt, egymást erősítve működik a filmben. Az érdem pedig az író-rendező-főszereplő hármasé.

Olvasd tovább

0

Fantomszál (Phantom Thread)

írta Nikodémus

Paul Thomas Anderson már megint titokzatoskodik. Miként két előző filmje, a Master és a Beépített hiba, a Fantomszál is ellenáll a kézenfekvő értelmezéseknek, sokkal inkább atmoszférájával ragad meg, hogy aztán alig eresszen. Két világ, egy kultúrkör, visszafogott elegancia és romboló indulatok, gyalázat és megaláztatás, pillanatnyi hév és rideg örökkévalóság… és egy bizarr kékszakállú-történet.

Olvasd tovább

12

(500) nap nyár (500 Days of Summer)

Az alábbi kritika FayeFaye tollából született.

A fiú találkozik a lánnyal. A fiú szerelmes lesz. A lány nem.” Gyakran bosszant, hogy már a trailerből világosan kirajzolódik az egész film törénete, de ha már a taglineban benne van minden, az egy állásfoglalás: A (500) Days of Summer egy tökéletes szappanbuborék, káprázatosan színes felület és semmi tartalom.

Olvasd tovább