Előző életek (Past Lives)

írta Nikodémus

A nagyvárosi ember tapasztalata, milyen könnyen el tudnak személytelenedni emberi kapcsolatai. Gondoljunk csak a reggeli metrón (vagy vonaton, buszon) tolongó tízezrekre, akik jobb híján elviselik, hogy egymás közelébe kényszerültek, de lélekben nem is lehetnének távolabb. Lehetséges-e egy valódi, sorsfordító találkozás ilyen közegben? Céline Song idén januárban a hazai mozikban is bemutatott elsőfilmje, az Előző életek (Past Lives) ezzel a lehetőséggel játszik el, ám ellenkező nézőpontból: elválaszthat-e milliónyi kilométer két, mélységesen összetartozó lelket?

A manapság még mindig nagy számban készülő, közhelyes romantikus filmek alapkérdése ez, a választ pedig egy felszabadító rohanás (vagy izgatott utazás, kinek hogy), majd egy forró csókkal tetézett, szerelmetes ölelés képében kapjuk meg, többnyire a cselekmény végére időzítve. Nos, Song filmjében mindösszesen két darab testi érintkezés van a főszereplők között, ami nem csoda: Nora (Greta Lee) és Hae Sung (Teo Yoo) számára saját kultúrájuk tiltja a testi közelséget. Koreai kisdiákként elsősorban a férfi érez megmagyarázhatatlan vonzódást osztálytársnője iránt, aki azonban az önfeledt gyermekévek múltával Kanadába, majd az Egyesült Államokba emigrál. Kétszer ugrunk egytucatnyi évet a cselekmény során, s persze az áhított nagy találkozás is létrejön, ám az erős önéletrajzi ihletéssel leforgatott, szűkszavú, mégis beszédes Előző életek ennél jóval rétegzettebb film.

Nora és Hae Sung közös történetének egyik legfontosabb tanulsága ugyanis a kulturális identitásvesztés dilemmája: Nora nem csupán saját gyökereit tépte el, hanem a nevét is megváltoztatta, sőt, elfelejtette a koreai írást is – mindezekről játékos formában értesülünk, amikor a férfi videóhívása nyomán a nő újratanulja e képességeit. Örül a rég látott ismerősnek, hiúságát kicsit legyezgeti a férfi ragaszkodása, mentalitásában azonban már nyugati, az individualista emberé. Folyékonyan beszél angolul, életét és írói karrierjét maga irányítja. Így ismerkedik meg egy alkotó-tárborban későbbi férjével, Arthurral (John Magaro), aki osztozik vele művészi ambícióiban is. Hae Sung ezzel szemben mit tud kínálni? A nő emlékeiben már elhalványult, drága otthon finom illatát, ami szép fokozatosan mégiscsak megrészegíti Norát. Lehetne ebből az alaphelyzetből klasszikus szerelmi háromszög-történetet forgatni sok-sok indulattal és melodrámai nagyjelenetekkel, ám Céline Song szerencsére feledi a közhelyes megoldásokat, és kivételes érzékenységgel főszereplőinek lelki folyamataira koncentrál.

Kezdettől fogva látható, hogy Nora és Hae Sung egymásnak vannak teremtve, a környezet mégsem ellenséges velük szemben, sőt: férje maga biztatja a vívódó Norát a találkozásra Hae Sunggal, s ő maga sem valamilyen ellenszenves figura. Épp az a fájdalmas, hogy Arthur őszintén szereti a nőt, ugyanakkor tudja, hogy van egy darabkája a lelkének, amihez ő sohasem fog hozzáférni. Árulkodó az a snitt (s nyitójelenetté való emelése sem véletlen), amikor külső nézőpontból, a vendégek találgatásait hallgatva figyeljük meg a három főszereplőt egy bárban. A viszony szívélyes és oldott, a gesztusok azonban nem hazudnak: a férj bármit tesz is, kívül marad Nora és Hae Sung bűvkörén.

Az eddigi fesztiválsikerei nyomán immár Oscar-várományos Előző életek-ben mindegyre visszatér egy kulcskifejezés: az „in-yeon”, ami magyarul leginkább sorsot jelent, és a buddhista filozófiában azt jelöli, amikor két ember egy előző életben különösen szoros kapcsolatban állt. Céline Song újabb okos döntése, hogy homályban hagyja, főszereplőit voltaképpen a sorsszerűség mozgatja-e, azt viszont szelíd kíméletlenséggel állítja, hogy meghozott döntéseinkért végső soron magunk vagyunk a felelősek. Ez az individualizmus önleleplező: távol-keleti gyökerek ide vagy oda, nyugati emberképről árulkodik. S ugyanezért kerekíti úgy rendezőnk filmjének fináléját úgy, hogy Norának és Hae Sungnak nem lehet közös jövője. Kettejük közül a férfi döbben rá előbb erre, és valamiképpen megpróbálja elmondani a nőnek. Richard Linklater Mielőtt-trilógiájának árnyaltságával megfogalmazott, szívszorítóan intim pillanatok ezek, a hétköznapok banalitásába csomagolva.

Aztán eljön a búcsú ideje: a nő szimbolikusan tesz még egy utolsó utazást a múltban, majd visszatér – zokogva. Sírásában keveredik az elszakadás keserű felismerése és férje ölelésének megnyugtató tudata. A „lehetett volna” fellángolása után a „van” békessége.

(Megjelent: Új Ember, 2024. február)