Egy zuhanás anatómiája / Tűzvörös égbolt

írta Nikodémus

Dermesztő érzés, ha azt tapasztaljuk, senki nem ért meg minket: mintha egy üvegfalon keresztül próbálnánk kommunikálni a külvilággal, s mintha a szeretteinkkel addig kialakult bizalmi kapcsolat is hirtelen megszűnne. Justine Triet és Christian Petzold legújabb filmje, a fesztiválsikerekkel bőségesen szegélyezett Egy zuhanás anatómiája (Anatomie d’une chute) és Tűzvörös égbolt (Roter Himmel) egyaránt olyan hőst állít elénk, aki hadban áll mindazzal, amit hétköznapi valóságnak hívunk. Ha tévednek, a képlet egyszerű: megőrizhetjük magunkat annak az illúziónak, hogy igazi a világ körülöttünk. Ám mi a helyzet, ha véletlenül igazuk van? Az igazi rejtély itt, ezen a ponton kezdődik.

S ez a rejtély akár öltheti egy mindenre kiterjedő nyomozás álruháját is: értelmiségi feleség (Sandra Hüller) férjével (Samuel Theis) és látássérült kisfiúkkal (Milo Machado Graner) éldegél az Alpok egyik kis falujában, mígnem egy reggel a hófödte tájon holtan találják a családfőt. A haláleset felkavarja az idillt: nem tudni, hogy végzetes baleset, öngyilkosság vagy netán szándékos gyilkosság történt-e. A feleség váltig tagad, a fiú „tanúként” kénytelen fellépni a bíróságon, s a drámai tárgyalássorozat csakhamar egy házasság élveboncolásává válik. Triet mesterien vezeti fel történetét, és mindvégig példás ritmusban fokozza a feszültséget, filmje mégsem csupán egy posztmodern Hitchcock-átirat. A nyomozás izgalmas ugyan, ám az Egy zuhanás anatómiája legfőképpen egy idillinek tűnő párkapcsolat összeomlásáról szól, melyet az a kínzó érzés tetéz, hogy valójában nem tudjuk, mi történt. A játékidő folyamán a nézőben is egyre sokasodnak a kérdőjelek: szimpátiája folyamatosan vándorol a karakterek között, de nem képes megállapodni. Persze, hiszen nincs kivel azonosulni, ha nem derül ki az igazság. Nincs ártatlan, nincs bűnös, csak a valóság megismerhetetlen, sötét erdeje sötétlik a megriadt kisember előtt.

Sokkal finomabb eszközökkel ugyan, de hasonló következtetésre jut Petzold is legfrissebb rendezésében, aki látványos tárgyalótermi dráma helyett egy vidéki faházba húzódó baráti(nak mondott) társaság intim viszonyaiba nyújt bepillantást. Leon (Thomas Schubert) haverjával, Felix-szel (Langston Uibel) a háborítatlan munka reményében érkezik egy balti-tengeri házikóba: egyikük második regényén végezné el az utolsó simításokat, másikuk fotó-portfólióval készülne a képzőművészeti egyetemre. A téma adott, a körülmények ideálisak, Leon azonban mégsem tud dolgozni: húzza-halasztja a munkát, mindennel elégedetlen, s közben nem képes még csak élvezni sem a nyár áldásait. Felixet nem izgatják különösebben barátja görcsei: hamar megismerkedik két helyi szereplővel, s a csendesen szövődő, finom humorú történetben innentől kezdve egyre több különös fordulat üti fel a fejét. A szomszédos erdőt például tűzvész pusztítja, a tető beázik, a kiadó-szerkesztő pedig egy napon beállít átnézni az elkészült regényt. A takarékos, ám meglepően sok regiszteren játszó, egyéni olvasatokat folyamatosan felkínáló cselekmény során elkerülhetetlen a végső szembesülés, ám úgy tűnik, Leon még mindig saját téveszméinek foglya, és tüskésen odaszúr mindenkinek, aki közeledni próbál hozzá. Harmadik lakótársuk, Nadja (Paula Beer) talán a legkitartóbb ebben, aki önfeledt mosolyok mögé rejti nehézségeit, mégis, róla úgy hisszük, alapvetően a helyén van. De lehet-e egy lassan kibontakozó, félénk szerelem lélek-nyitogató hatású?

Triet és Petzold filmjének főhőse egyaránt sajátos, szimbolikusan is értelmezhető lelki vakságban szenved. A kérdés az, képesek-e felébredni a valóságra, s ha ez meg is történik, milyen világ lesz az. Ahol a hideg nyomozati logika csődöt mond, a szívével kénytelen tájékozódni az ember. De talál-e utat?

(Megjelent: Új Ember, 2024. március)