0

Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) / Napóleon (Napoleon)

írta Nikodémus

Rejtélyes dolog ez a történelem. Sokak szerint valójában nem is létezik: magunk fabrikáljuk, többnyire az aktuális győztesek narratívája alapján. Egy ilyen történetbe pedig leginkább akkor kényelmes belehelyezkedni, ha a nyertes oldalon állunk. Martin Scorsese és Ridley Scott egyaránt történetet mesél legújabb filmjében; előbbi a valóságfeltárás őszinte szándékával, utóbbi a jóleső fikció terében mozogva. A Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) és a Napóleon (Napoleon) egymás mellett éppen olyan, mint egy jól és egy rosszul sikerült dolgozat történelemből. Már ha létezik olyan egyáltalán…

Amikor az első hírek szállingóztak Scorsese legújabb filmtervéről, izgatott lettem: a mester az FBI születését szerette volna bemutatni, valamikor a vadnyugat és a modern Amerika születésének határvidékén. Nincs ennél jobb alapanyag egy nagyszabású tablóhoz a telepesek hódításában és az őslakosok vérében formálódó új civilizáció bemutatására. Csakhogy az ilyesmik általában rosszul sülnek el, és a fáma szerint DiCaprio is új nézőpontot javasolt, legyenek hát az új hősök az osage (oszázs) indiánok, akiknek olajból történt hirtelen meggazdagodására egészen bestiális fehér elnyomás épült. William Hale (Robert De Niro) a helyi közösség jótevőjeként tűnik fel, s épp unokaöccsét, Ernest Burkhartot (Leonardo DiCaprio) fogadja, aki I. világháborús veteránként valamilyen könnyű megélhetést keres. Az igazi tökfilkóként viselkedő férfi hamarosan beleszerelmesedik a nemrég vagyonossá vált Mollie-ba (Lily Gladstone), és az sem izgatja különösebben, hogy körülötte különös halálesetek révén tizedelődik az őslakos közösség.

Scorsese ezúttal kiválóan bánik a maratoni játékidővel (jobban, mint Az ír-nél), pár snittel baljós hangulatot teremt, és sokáig üdvös homályban tartja azt, hogy mi is zajlik itt tulajdonképpen. Aztán az álarcok lehullanak, a feszültség az elviselhetetlenségig nő (a tűzvészes ápolás-jelenet borzongató), és tökéletes ütemben kapjuk meg a katarzist, a lezárást és a tanulságot. A krimi-szálat üdvösen hanyagolja Scorsese, és az utóbbi évek talán legfontosabb Amerika-történetét meséli el fölényes magabiztossággal, ám van néhány momentum, amitől nem tudok szabadulni: DiCaprio ostobaságot mímelő teátrális grimaszai, a voltaképpeni főszereplők önsorsrontó passzivitása és bármiféle jellemfejlődés hiánya azért kissé megfekszi a gyomromat – talán azon a lexikon-vastagságú forgatókönyvön dolgozni kellett volna még.

Ilyesféle apróságokkal Ridley Scott az utóbbi év(tized)ekben nem nagyon foglalkozik, és most sem zavartatja magát egyrészt a történelmi tényektől, másrészt a koherens cselekmény igényétől. Napóleon (Joaquin Phoenix) rezzenéstelen arccal nézi végig Marie Antoinette (Catherine Walker) lefejezését, s mire kettőt pislantunk, már kapaszkodik is fel a katonai ranglétrán, egyúttal belekóstol Jozefina (Vanessy Kirby) nem igazán takargatott bájaiba. Hősünk előbbi szerepében csendes-katatón lángelme, utóbbiban frusztrált kiskamasz, aki csak azt akarja, folyamatosan. Napóleon életének fordulópontjai úgy érkeznek, mint a pipák egy listán (semmi kontextus, semmi történelmi háttér, komoly állomások egyszerűen kihagyva), a szex állatias, a (kölcsönös) féltékenység vérgőzös, a trónörökös pedig csak nem akar érkezni.

Nagyon régen láttam olyan, történelminek szánt nagyszabású látványmozit, amely ennyire nem képes életre kelni a vásznon. A rendezőnek egyszerűen nincs semmilyen mondanivalója saját főhőséről azon kívül, hogy a harctéren zseni volt, az ágyban meg impotens (legalábbis annak tűnik). Scott Napóleonja a jelenlegi, két és félórás moziváltozatában Oliver Stone Nagy Sándor-jának teszetoszaságát idézi azonosulhatatlan karakterekkel, zavaros cselekménnyel és fájó hamisításokkal. Ahogy annak, talán ennek is jót tenne egy alapos bővített változat, és mivel Scottól nem áll távol az ilyesmi, szerintem már készíthetjük távirányítónkat valamilyen streaming-premierre.

Bizony, rejtélyes dolog ez a történelem. Sokak szerint valójában nem is létezik: magunk fabrikáljuk, többnyire az aktuális győztesek narratívája alapján. Míg Scorsese bátor vállalása egy elfeledett sztorit mutat be, hangsúlyozottan a(z akkori) vesztesek tragédiáját kiemelve, addig Scottot efféle ambíciók nem mozgatták: vígan eljátszogatott a(z austerlitzi) csata makettjeivel, forgatott pár tabutörő(nek szánt) szerelmi jelenetet, főszereplőjének sorsa azonban nem érdekelte. Hogy ez így történelem-e? Utóbbi semmiképpen nem (maximum infantilis mozgóképeskönyv), előbbi talán… vagy inkább egy intő példázat, egy megragadó történet köntösében elmesélve. Mégsem hiszem, hogy tanulnánk belőle – ahogy eddig se sikerült.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *