Te csodás?

Budapest a kortárs magyar filmben

Jórészt Trianon óta viselt terhünk, hogy annyi minden fővárosunkba összpontosul: Budapest többek között a magyar filmgyártás kimondatlan központja is. Forgassanak bár a nagykörúton vagy a budai hegyekben, érkezzen akár kis létszámú, lelkes magyar stáb vagy hollywoodi megaprodukció, a főváros ideális díszletként szolgál bármire – és alkalmanként meg is elevenedik, hogy meséljen.

írta Nikodémus

Halászbástya, Citadella, Mátyás-templom, Lánchíd… sorolhatnánk hírneves látványosságainkat, melyek rendre vágóképeken jelennek meg könnyed komédiától kezdve feszült krimin át egészen egy-egy imázsfilmig, ám aki túl akar lépni a fényesre színezett turisztikán, annak meglepő módon alaposabb kutatást kell végeznie – a magyar filmek közt is. Budapest ikonikus jelképei ugyanis épp változatlanságukkal hatnak, s így nem lehetnek egy változó főváros történelmi korrajzának darabjai. A hasonlat pedig nem véletlen: a kádári magyar film idealizált Budapest-képe jórészt e szimbólumok körül forgott. Ha felidézzük a Szomszédok vagy a Linda sorozat főcímét, a szocialista hatalom vágyálmát látjuk önmagáról (ne feledjük: Jancsó allegorikus történelmi mozijai például vidéki helyszíneket mutatnak be). A kádári Magyarország valódi Budapestjét azonban csak kevés rendezőnek volt mersze megmutatni.

Ez a füstös, koszos, szétmálló világ jelenik meg András Ferenc Dögkeselyű című filmjében (1982), melynek főhőse egy taxis, akit váratlanul kirabolnak. Simon (Cserhalmi György) privát adósságát szerette volna törleszteni a meglovasított összegből, ám mivel a rendőrségen sem hisznek neki, saját kezébe veszi a nyomozást. Útja leélt magánlakásokon, kétes lokálokon, bűzös kocsmákon keresztül vezet, s mire a nagy, Kerepesi úti autósüldözéshez ér a film cselekménye, már zsigereinkben érezzük az elnyomó rendszer fojtogató légkörét. A Dögkeselyű első pillantásra nem tűnik többnek egy kelet-európai kulisszák előtt leforgatott, pörgős kriminél, András Ferenc azonban a cselekmény háttereként bemutatja egy szétbomló társadalom díszleteit, melyben a turisták számára kisuvickolt hamis látványosság csillogását felülírja a kiábrándultságot árasztó szocialista rögvalóság.

A Dögkeselyű kultuszfilmként szinte divatot teremtett a rendszerváltozás utáni magyar rendezők körében, akik generációs filmjeikhez gyakran hasonló módon használták fel Budapest egy-egy különleges atmoszférájú, a turistáktól többnyire távol eső, s fősodorral szemben alternatív szubkultúráknak hátteret adó helyszínét. A Moszkva tér, Török Ferenc első nagyjátékfilmje (2001) mindjárt címében is szimbolikussá válik: a letűnt korszakot jelképező, építészetileg is félresikerült tér valamiképp mégis az új, immár demokratikus Magyarországot építő generáció felnövésének ad díszletet. A híres, 1989-es érettségi botrányt feldolgozó film fiataljait nem érdekli szüleik öröksége, legyen az a kádári kompromisszumokba való csendes beletörődés vagy az ’56 szellemét továbbvivő dacos ellenállás. Egyszerűen élni akarnak, s belekóstolni a vágyott-idealizált Nyugat popkultúrájába. Az ezredforduló idején több, hasonló megközelítéssel készült filmet mutattak be: Dyga Zsombor Tesó-ja (2003) a korabeli lakótelepek, Gauder Áron Nyócker-je (2004) pedig a méltán hírhedt városnegyed világát mutatja be karcos szabadszájúsággal és némi idealizálással. Különleges helyet foglal el a városfilmek sorában a Kontroll (2003), mely a pesti metró mélyére kalauzol minket. Antal Nimród mozija ügyesen keveri a misztikus thriller és a tündérmese elemeit, díszlete pedig a mára már teljesen eltűnt (hiszen felújított) „régi metró” kulisszája. A hétköznapok során milliószor látott helyszíneket képes újként, izgalmasan bemutatni, melyek sajátos hangulatukkal magához a történethez is rengeteget hozzátesznek.

Ezt az enyhén szürreális vonulatot folytatja csaknem egy évtizeddel később a magyar generációs filmek újabb hulláma: a Liza, a rókatündér (2015) sosemvolt mesés-bájos „Csudapestet” épít, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014) egy útját kereső fiú szemén keresztül láttatja fővárosunkat. Budapest mindkét filmben úgy játssza önmagát, hogy szinte rá sem ismerünk: egy-egy megváltoztatott részlet, szokatlan kameraállás, újszerű jelenetezés tesz arról, hogy újból rácsodálkozzunk a már ismertre. Hasonló taktikát választ a Drakulics elvtárs (2019), melyben a kádári Budapesten megjelenő tűzpiros Ford Mustang jelképezi a nyugati kultúra (egyszerre üldözendő és vonzó) betörését, s egyúttal a kortárs divattrend fényében kellemes retróként értelmezi újra a főváros helyszíneit, tárgyi kultúráját. A nosztalgia aranyfényének tudatos használata persze merész vállalás, ahogy a közvetlen spiritualitásé is, amit Madarász Isti Átjáróház-a (2022) működtet: egy lepusztult gyárépületben elevenedik meg az a sajátos fantasy-világ, ahol élet és halál között keresi egymást két szerelmes fiatal. A jórészt egyetlen helyszínen játszódó film történetvezetésének egyenetlenségeit számtalan ügyes ötlet feledteti, s a rendező hatásosan pendíti meg bennünk a túlvilág létezésének kérdését és a hozzá való viszonyulásunk dilemmáit.

A néhány éve divatba jött drónfelvételek a nemzetközi trendekhez illeszkedve többnyire hangulatfestő vágóképként jelennek meg újabb filmjeinkben: hol a komor kilátástalanságot (X – A rendszerből törölve, 2018), hol az ünnepi készülődést (Nagykarácsony, 2021) ábrázolják. S ha már nemzetközi trendek: egyre több hollywoodi látványfilm hátterében tűnnek fel fővárosunk ikonikus épületei vagy éppen elfeledett utcái. A 2010-es évek óta mind több álomgyári stáb forgat Budapesten, mely alakította már Prágát, Londont, Moszkvát, sok egyéb nagyvárost – vagy épp önmagát. Legyen szó a Die Hard legutóbbi részéről, a Szárnyas fejvadász folytatásáról vagy az éppen aktuális Marvel-képregényfilmről, fővárosunk immár ezerszínű világvárosként mutatkozik a nagyvásznon. A csodás Budapest a filmvilág vérkeringésébe is megérkezett.

(Megjelent: A Szív, 2023. november)