Top 10 – 2020

Tényleg másra készültünk: az egész világ. Nem tudtuk, hogy egy aprócska, ám annál kiszámíthatatlanabb vírus a valóságban is előidézi a posztapok-filmek hangulatát; egy egész civilizáció tanulta lassanként, hogyan kell egymásra vigyázva úrrá lenni a pánikon, a nehéz gyászon és a hétköznapi kényelmetlenségeken. A filmvilág ebben szinte elhanyagolható szelet, ám nekünk és millióknak mégiscsak rendkívül fontos. Az éves mozi- és fesztiválszezon gyakorlatilag elmaradt, Hollywood pedig kétségbeesve keresi az új filmforgalmazási utakat. A koronavírus-kikényszerítette trendekkel foglalkoztunk már (s még fogunk is), de most következzen a mi saját, szokatlan toplistánk – illően egy szokatlan évhez.

Régebbi évvégi top10-es listáink:
2019, 2018, 2017, 2016, 2015, 2015 legjei, 2014, 2013, 2012 (legjobb),
2012 (legrosszabb), 2011, 2010, 2008, 2007 (Miecs), 2007 (Koimbra)

Minime

10. A láthatatlan ember – Leigh Whannell pszichohorrorja, merész, modern és az idei kínálatból kellően nyomasztó, hogy felkerüljön ide.

9. Bad Boys 3. – Will Smith és Martin Lawrence harmadik közös kalandja, mintegy nosztalgikus, a múltbéli filmeket megidéző megszokásként szintén befér.

8. Tőrbe ejtve – Rian Johnson klasszikus krimiket idéző mozija, kimagasló színészanyaggal, sablontörténetből mégis értékelhető filmet készítve.

7. Tenet – Christopher Nolan nyári mozibombája, amely talán egyben az első mellényúlása is, de annyira azért nem ment mellé, hogy ilyen gyér kínálatból ne lenne Top 10-es.

6. Romlott oktatás – Hugh Jackman és Allison Janney jutalomjátéka egy valós eseményeket feldolgozó, ám meglehetősen szürreális történetben.

5. Tyler Rake: A kimenekítés – Chris Hemsworth naturalista, erőszakos és brutális akciófilmje, ami kifejezetten feldobta a színészre ránehezedő szépfiú, kigyúrt imázs eddigi kissé egysíkú képét.

4. Úriemberek – Guy Ritchie visszatért gyökereihez és ismét impozáns szereplőgárdával valósította meg a tőle megszokott színvonalon a kedvenc tematikáját.

3. Wonder Woman 1984 – Patty Jenkins második Wonder Woman-je a csodás Gal Gadot-val és mélyebb mondanivalóval, mint elődje, azonban kevésbé grandiózus kivitelben.

2. Sötét vizeken – Todd Haynes valós eseményeket feldolgozó, jogi drámája, egy kiváló Mark Ruffalo-val, egy olyan témában, amely ritkán kap elegendő figyelmet.

1. Jojo Nyuszi – Taika Waititi remek mozija, ami képes félig viccet csinálni rendkívül szörnyű események legsötétebb oldalából is és ezt elegánsan, igényesen, kiváló színészi játékokkal felvértezve teszi.

+1. Eurovízió: A Fire Saga története – A film borzalmasan gagyi, de Molly Sandén Husavik című dala az idei év legjobb betétdala.

Nikodémus

Tőrbe ejtve – Rian Johnson bölcsen túllépett az őt gyalázó SW-szurkolókon (kár, hogy a másik oldalnak ez nem sikerült), és szép csendben leforgatott egy krimit, ami úgy játszik veled, hogy feldob régit és újat, ironizál és meglep, és mellesleg feltámasztott egy régóta halottnak hitt műfajt is. Tudom, merész állítás, de Nolan saját fontosságában fürdő, erőltetetten okoskodó Tenetje elbújhat mellette. Futott még: Tenet

Wolfwalkers – Tomm Moore szépen zárja kelta-trilógiáját egy újabb, ősi mítoszok világába kalauzoló mesével, és ugyan kissé megrángatja a cselekmény szálait, végül győz a főhős – a gyönyörű kiállítású, friss és üde rajzfilmet nézve pedig a néző.

Foglyok – Nem nagyon találtuk egymást idén, a magyar film és én. Persze ebbe a vírus is belejátszott, ám Deák Kristóf első egészestés filmének értékéből ez mit sem von le, ami egy végig remek egyensúlyban tartott, abszurd, ugyanakkor feszült kamaradráma. Történelmi fronton amúgy erős volt az év, a további versenyzők kevéssel maradtak le. Futottak még: The White Crow – Rudolf Nurejev élete, Egy nő láthatatlan élete, The Current War, A hőlégballon

Az ír – Embert próbáló film, bizony kokettál az unalommal – de hát nem csak azért nézünk filmeket, hogy könnyen csússzon az élmény. Az idős Scorsesénél meg főleg (hahó, Marvel-mozik), aki gengszter-trilógiáját még megtoldja egy grandiózus zárlattal. Mert nincs annál rosszabb, ha túléled az összes bűntársadat. Futott még: Az első áruló

Colectiv – A 2015-ös bukaresti tűzesetet és annak következményeit feldolgozó dokumentumfilmet nézve végig egyetlen kép járt a fejemben: egy ökölbe szorított kéz. Igen, egyszerűen bicskanyitogató ez az általános közép-európai helyzet: rendszerek jönnek és mennek, de a svindliket mindig megússzák, és maradnak a kisemmizett tömegek – oda a haza, immár évszázadok óta. Futottak még: The Report, Sötét vizeken, The Great Hack

Élősködők – Ilyen se volt még: egy koreai rendező bevette Hollywoodot; nem csak a stúdiókat, de az akadémiát is, mert olyan emberi problémákról beszélt, amik függetlenek a Föld égtájaitól, mégis megérintik a nézőt. S rávette (reméljük, hosszabb időre) Amerika népét, hogy megbarátkozzon a feliratos filmekkel. Futott még: Romlott oktatás

Jojo Nyuszi – A holokauszt borzalmát ezernyi nézőpontból bemutatták már, tulajdonképpen még Waititi viccelődős megközelítése sem újdonság (Az élet szép, ugyebár); amiben mégis páratlan ez a film, az a meredek poénok és a finoman kibontott dráma tökéletes egyensúlya. Mert persze, hahotázunk a képzeletbeli zsebhitleren, de egy idő után feledjük, hogy valami sokkal emberibb melegítse szívünket. Futott még: Mogyoróvaj Sólyom

Házassági történet – Kevés ember merészel így levetkőzni kamera előtt: a férfi és a nő sikeres művészházaspár, azonban valami történik. Egyikük balra, másikuk jobbra szeretne indulni, s mivel nem engednek, válás a vége. Nem is a vége, a kezdete valami egészen másnak. Noah Baumbach előbb szülei, majd a saját válását meséli el szívfájdító realizmussal – kevés ember merészel így levetkőzni kamera előtt. Futottak még: Sajnáljuk, nem találtuk otthon, Fájdalom és dicsőség

Corpus Christi – Lecsúszott srác, reménytelen kilátások, egy rögtönzött döntés, és szinte felrobban a falu. Működhet-e a jóság a bűnösön keresztül? Lehullik-e a szokáshit évtizedes álarca? Megértettük-e valójában a Mester kétezred-éves üzenetét? Bátor és kemény film, s bár itt-ott mellényúl, őszintébb (s kényelmetlenebb) tükör, mint oly sok moralizáló dráma.

A befejezésen gondolkozom – Utazunk egy hóviharos országúton, egyenesen bele egy ember elméjébe. Vagy kettőébe? Mik ezek a furcsa időugrások? Ezek a jelek? Nyomozni nincs idő, csak rádöbbenni: élet és halál járja örvénylő táncát egy mélységesen csalódott, kiürült, vezeklő lélekben. Charlie Kaufman úgy adaptál, hogy önmaga marad, én pedig csak ámulok. És megrendülök.