0

Battle of the Sexes / Borg/McEnroe

írta Nikodémus

A tenisz ugyebár úri sport (no és idősebb tesója, a krikett), a foci pedig a proletárok szórakozása. Ma, amikor mindkettőt (sőt, minden tévéképes sportágat) felzabálta már a szórakoztatóipar, szinte kivehetetlenek már ezek az apró különbségek, noha pár évtizede komoly jelentősége volt még mindennek. Erre világít rá két, frissen kijött teniszfilm: győzelem és vereség relativitásáról, sporton túlnövő társadalmi ügyekről regélnek, s közben finoman pedzegetik a média hatalmát is.

Olvasd tovább

3

A víz érintése (The Shape of Water)

írta Minime

Guillermo del Toro legújabb felnőttekhez szóló története a hidegháborús korszakba, az 1960-as évekbe kalauzolja nézőit. A létjogosultság és életösztön, a fenntartások és elfogadások, morbid sztereotípiák és a csend magányosságának meséjében járunk. A hidegháború és az űrverseny Amerikájában, ahol csak az első hely számított, ahol az ember csak a hatalom kiszolgálója, amely a „személyt” csak a kívánt „győzelem” megszerzéséhez vezető út egyik eszközének tekinti. Nem beszélve minden egyéb létezőről.

Olvasd tovább

3

A kocsma közepén – Én, Tonya

írta Nikodémus

A posztmodern hozadéka, hogy a dolgok önazonossága meginog: jelentőségük csökken, marketingértékük növekszik. Így áll a helyzet tények utáni korunkban a sporttal is: eredeti értelme – miszerint test és lélek összhangjára tanít – elhalványult, miközben szinte teljesen lefoglalta magának a szórakoztatóipar. A szenzációhoz pedig lassan már nem is szükséges maga a sportesemény, világít rá Tonya Harding és Nancy Kerrigan műkorcsolyázó elhíresült története, melyben minden megvan, ami éltet egy szaftos botrányt. Craig Gillespie rendező megtehette volna, hogy az esetről szóló, hazánkban február 1-jén debütált filmjében csupán erre épít, ám ő többre vágyott: az Én, Tonya egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.

Olvasd tovább

1

Eldobható életek – Floridai álom

írta Nikodémus

2018-02-floridai-álom-1

Mielőtt a kedves Olvasó tiltakozna, jelzem: a cím nem ítélet, hanem helyzetleírás. Az állásfoglalást Sean Baker legújabb, idén januárban bemutatott filmje ránk bízza, s épp ettől lesz olyan kényelmetlen moziélmény az Oscar-aspiráns Floridai álom. Apropó, cím: a magyar változat most kivételesen találóra sikerült, hiszen a cselekménybe lépve egyfajta álomvilágba kerülünk mi is, ám aki azt gondolja, hasonló film vár rá, mint az egy éve díjszezon-győztes Kaliforniai álom, készüljön fel egy alapos meglepetésre.

Olvasd tovább

2

Egy lélek távozóban – Anyám mozija (Mia Madre, 2015)

írta Nikodémus

2017-12-anyám-mozija-1

Haláltagadó korban élünk. Hősi önfeláldozást csak melodrámában vagy szuperhősfilmben tudunk elképzelni (a gonoszok számára pedig csúnya és megérdemelt pusztulást, természetesen), úgy gondoljuk, váratlan baleset csak mással történhet, s rendületlenül áldozunk az örök fiatalság hamis kultuszának: eszünk, iszunk, fogyasztunk. Hogy mennyire képtelenek vagyunk szembenézni az elmúlással, azt Nanni Moretti legújabb filmje, a nálunk advent küszöbén bemutatott Anyám mozija (Mia Madre) szelíd kíméletlenséggel mutatja be.

Olvasd tovább

1

Röviden: Árulók

írta Nikodémus

2017-12-árulókSzépen gyarapodik Köbli Norbert kortárs törióra-segédanyaga: A vizsga, a Szabadság – Különjárat, A berni követ, a Félvilág és a Szürke senkik után idén is a katedra (pontosabban a tévéképernyő) elé hív, ezúttal Fazakas Péterrel együttműködve. Az Árulók az 1945-48-as koalíciós időszak végébe repít minket, ahol a párthű Illés Béla (Hegedűs D. Géza) lánya, a lelkes és naiv Tatjána (Sztarenki Dóra) színdarabot készül rendezni Guszevről, az apja által felkutatott és megírt hős orosz 48-as honvéd történetéből. Miközben az országban egyre szorul a hurok a másként gondolkodók nyaka körül, a lány számára kiderül, hogy sem a feddhetetlen orosz szabadságharcos, sem saját apja múltja körül nincs minden rendben. A hatvanperces tévéfilm hangsúlyosan annak készült, ami: ne várj látványos tömegjeleneteket, sem játékfilmes büdzsét, itt a szűk (egyre szűkülő) terek, a feszült párbeszédek és a vészjósló árnyékok dominálnak. A krimiszál kissé elnagyolt, de érthető, hiszen nem ez a lényeg: fontosabb a tragikum, ahogy a lány felismeri, nincs menekvés apja (s tulajdonképpen a párt) gyilkos szorításából. Fazakas Péter alázatos rendezésben mutatja meg a sötétség metaforikus és szószerinti növekedését, Köbli Norpert forgatókönyve pedig néhány ponton megbicsaklik ugyan, de végig feszesen igyekszik tartani a cselekményszálakat. Kicsit több játék, intenzívebb nagyjelenet belefért volna, a fojtogató atmoszféráért és a csendben csúcsra járatott fináléért viszont jár a pirospont. Döbbenet, hogy a film hőséről az 1990-es rendszerváltozásig utca volt elnevezve Budapesten: így ragadnak belénk a hamis mítoszok.

Olvasd tovább

2

Egy másik Amerika – Logan Lucky / Wind River

írta Nikodémus

2017-10-logan-lucky-wind-river-1

A Wind Riverről itt írtunk.

Legkésőbb Donald Trump elnöksége óta már mi is tanulgatjuk: van egy másik Amerika. Ahová nem ér el a valóságfricskázó, politikailag korrekt beszédmód, amit nem mutatnak a tévécsatornák, s amely felett olyan könnyedén átrepül a nyugati-keleti partok metropoliszaira kíváncsi turista. Nos, innen tudósít különböző hangnemben, ám rendre sebészi pontossággal két friss film: a Logan Lucky – A tuti balhé és a Wind River – Gyilkos nyomon a nyárutó talán legtanulságosabb mozibemutatója.

Olvasd tovább

2

Their Finest / The Lost City Of Z (2016)

írta Nikodémus

2017-09-their-finest-the-lost-city-of-z-1

Van abban valami tragikusan groteszk, ahogy a nyugati ember ellustult. Amint a fogyasztói társadalom modellje a múlt század közepétől egyre növekvő szabadidőt tett lehetővé polgárai számára, kihívás híján vészes gyorsasággal adtuk fel életfordító motivációinkat. Megszállott emberek nyújtotta rendkívüli teljesítményeket persze mostanság is szeretünk figyelni – leginkább kívülállóként, kényelmes fotelban ücsörögve. Lissa Evans és David Grann regényének főhőse, Catrin Cole és Percival Fawcett egyaránt speciális körülmények által edzett, eltökélt figura, történetük ideális alapanyag egy-egy jólesően régimódi filmhez.

Olvasd tovább

0

Capote (2005) / Infamous (2006)

írta Nikodémus

2017-08-capote-infamous

Csak a végtelenül naivak hihetik, hogy bűnelkövetés és bűnüldözés között szigorú határvonal létezik – e szentenciára krimifilmek garmadája épült már, a felszínesebbek logisztikai, a mívesebbek erkölcsi kérdést fabrikálva. Izgalmasabb kérdés, ha mindez a művészet világában kerül elő: szerző és műve, illetve a valóság hogyan viszonyul egymáshoz. A tiltott(nak vélt) határok radikális átlépésének pedig van egy szinonimája az amerikai irodalomban: Truman Capote. Bő egy évtizede, amikor Hollywoodban épp a demítizálás dívott, eljött az ő ideje is – mindjárt két, az előzetes várakozásokkal ellentétben meglepően egyenrangú film formájában.

Olvasd tovább

1

Megáldva (Gifted)

gifted1

Ha gyerekkoromban, úgy 5-6 évesen nem okozott volna gondot a differenciálegyenletek megoldása, olyan könnyen ment a deriválás, és ásítozva tekintettem volna az integrációs tesztekre, biztos, hogy ma nem írnék filmes blogra. És az is 1000 %, hogy a tableteket nyomogató 3-4 évesek láttán nem gondolnék vissza nosztalgiával gyerekkoromra, ahol örülhettem, hogy háromkerekű biciklivel suhantunk a szomszéddal és a környékbeli gyerekekkel. Miért? Mert nagyon is valószínű, hogy a matek más irányba vitt volna, és jelenleg egy átlagos ember számára érthetetlenül hosszú bizonyításon dolgoznék. De nem vagyok a különféle összegek bűvölője, és a számok csak a pénztárcámban bűvölnek el. Olvasd tovább

0

Másodvélemény: Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992)

írta Nikodémus

2017-08-unforgiven-1c

Mesteri záróakkord, keserű számvetés és valami egészen új elindítója – huszonöt éve, 1992. augusztus 7-én mutatták be a Nincs bocsánatot.

Minden színészikon azt hiszi, búcsúzásakor választott filmműfaja is meghal egy kicsit. Különösen is így van ez az Amerika eredetmítoszát polírozó westernben: William S. Hart (Tumbleweeds, 1925), Randolph Scott és Joel McCrea (Délutáni puskalövések, 1962), John Wayne (A mesterlövész, 1976), Henry Fonda (Nevem: Senki, 1973) vagy Steve McQueen (Tom Horn, 1980) többnyire dicstelen búcsúja mellett A mennyország kapuja (1980) irtózatos buktája jelezte, hogy vége a pisztolyhősök aranykorának, s legkésőbb a hatvanas évektől valami egészen más veszi át a jó öreg vadnyugat-mitológia helyét a köztudatban. Jöttek egymásután a szubverzív westernek, hódított az italowestern: egy műfaj haldoklott grandiózus keretek között, de a temetés még hiányzott. Érdekes módon ezt az a Clint Eastwood adta meg a műfajnak, aki már első feltűnéseivel jelezte a klasszikus, gáncs nélküli pisztolyhős figurájának ellentmondásosságát, sőt, később saját rendezéseivel is – Fennsíkok csavargója (1973), A törvényenkívüli Josey Wales (1976), Fakó Lovas (1985) – komolyan hozzájárult a western közhely-készletének lebontásához.

Olvasd tovább

0

Elválaszthatatlanok (Indivisibili, 2016)

2017-07-elválaszthatatlanok-1írta Nikodémus

Hajnalodik. A kamera lassan kúszik végig a tengerpart fövenyén. Néhány tábortűz pislákol, mellőlük szakadt öltözetű fiatalok kelnek föl. Őket követjük, s csakhamar egy félkész családi házba jutunk. Megismerjük a szobákat, végül pedig megpihenünk az utolsóban, ahol két lány fekszik az ágyon. Ők a főszereplői a nálunk június legvégén bemutatott Elválaszthatatlanok című olasz filmnek.

Olvasd tovább