0

Svindler (The Card Counter, 2021)

írta Nikodémus

Az emberi lélek egyik legcsodálatosabb – s egyben legrémisztőbb – tulajdonsága, hogy mélységei beláthatatlanok. Amíg a bulvárközönség nyugtalanítóan sima modorú sorozatgyilkosokat vagy erőszaktevőket akar látni (az egyre szaporodó true crime-sorozatok nagy örömére), egészen másfajta borzongást kínál egy olyan ember története, aki szörnyű rémtettek után keresi kétségbeesetten saját üdvösségét. Paul Schrader, a Taxisofőr legendás forgatókönyvírója ezúttal is egy végzetesen elveszett férfi vezeklési kísérletéről mesél új rendezésében; a Svindler (The Card Counter) idén augusztusban végre hazai mozipremiert is kapott, s már elérhető az HBO Max kínálatában.

Olvasd tovább

0

Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once)

írta Nikodémus

Napjaink legújabb kulturális varázsszava a multiverzum: számtalan párhuzamos világ egybecsúszása, mely lehetőségek és fenyegetések végtelen tárházát kínálja – hogy ez megőrzendő vagy elpusztítandó állapot, nos, látványfilmje (vagy sorozata) válogatja. A több szempontból is a korszellemet tükröző multiverzum-koncepciót eredeti módon forgatja ki a Daniels-rendezőpáros legújabb filmje, a Minden, mindenhol, mindenkor.

Olvasd tovább

0

Felnőttem, csacsacsa (Cha Cha Real Smooth)

írta Nikodémus

Ugye voltunk már úgy, hogy egy nehéz nap után nem vágytunk semmi másra, csak két figyelmes fülre, egy nyitott lélekre és néhány biztató szóra? Egyre fogyatkozó segítő szakemberek a megmondhatói, hogy a testi dőzsölés ellenére mennyire híján van civilizációnk a lelki-mentális komfortnak. Andrew (Cooper Raiff) ezért kulcsfontosságú feladatot végez, s úgy tűnik, mindez a lényéből fakad: egyszerűen kedves próbál lenni mindenkivel. Afféle hétköznapi szuperhősként bámulatos könnyedséggel hangolódik embertársainak lelki antennáira, s vidámságot, biztonságérzetet, önfeledtséget hoz elő belőlük. Az író-rendező Sundance-győztes, Felnőttem, csacsacsa (Cha Cha Real Smooth) című friss filmjében immár másodszorra formálja meg karakterét, aki egyszerűen egy jófej srác a szomszédból – már-már gyanúsan jófej.

Olvasd tovább

0

C’mon C’mon – Az élet megy tovább

írta Nikodémus

Minden igazi emberi kapcsolat alapja az egymásra hangolódás, ám a barátságban – melyet nem térít el sem érdek, sem vérségi kötelék – talán ez a legdöntőbb. Miközben odafigyelünk barátunkra, képzeletünk eggyé válik, gondolataink megsokasodnak, a világ pedig megnyugtatóan egyszerűvé alakul. Mike Mills amerikai rendező negyedik nagyjátékfilmje, a C’mon C’mon – Az élet megy tovább ugyan szintén a család intézményének helyzetét boncolgatja, félszeg főhősei mégis közösen fedezik a barátság varázslatát.

Olvasd tovább

0

After Yang (2021)

írta Nikodémus

Családi fotó készül a fákkal körülvett tisztáson. Apa, anya és lányuk incselkedve várják a fényképezőt, aki régimódi, filmtekercses gépével igyekszik kattintani. Végül beidőzíti, és csatlakozik a többiekhez. De mielőtt ez megtörténne, egy pillanatra megdermed. A család kérdezi, minden rendben van-e. Pillanatnyi elrévedés? Egy keserű felismerés gyors rögzítése? Vagy épp ellenkezőleg: szippantás a boldogság illanó levegőjéből? Sosem tudjuk meg igazán, dacára annak, hogy a fotós kilétére viszonylag korán fény derül. Ez pedig megmutatja, hogy Kogonada új filmje, a scifi-drámaként aposztrofált After Yang egészen máshol rejti valódi tétjeit, mint várnánk.

Olvasd tovább

0

Apollo 10,5: Űrkorszaki gyerekkor (Apollo 10 ½: A Space Age Adventure)

írta Nikodémus

Biztosan voltunk úgy néhányan kiskamaszként, hogy amint egy titok birtokába jutottunk, addig növesztettük azt képzeletünkben, hogy szinte meghatározta mindennapjainkat. Valamit, ami csak a miénk: nem tudhatja meg senki más. S bölcsességnek álcázott fölényes mosollyal figyeltük környezetünk naiv tudatlanságát. Az ilyesféle „nagy titkok” aztán rendszerint egy szempillantás alatt romba dőltek (többnyire akaratlan szülői közreműködéssel), ám a beavatottsággal vegyes magány bizsergető érzése emlékként velünk marad. Hasonlót él át Stan (Milo Coy / Jack Black) is, aki Richard Linklater legújabb, Netflixre készült filmjében a hatvanas-hetvenes évek fordulójának Amerikájában indul különleges küldetésre.

Olvasd tovább

0

Bergman szigete (Bergman Island, 2021)

írta Nikodémus

Talán fizikai és/vagy mentális képességeink csökkenése. Talán az egyre gyakoribb nosztalgiázás. Talán a kompromisszumok csendes megszaporodása. Talán néhány nehezen megélt veszteség, alig gyógyuló seb. Jelek, melyek arra utalnak, elértünk életünk felezőpontjához. S hogy mi van kilátásban a továbbiakra, az bizony elsősorban rajtunk múlik. Mia Hansen-Løve legújabb filmje, a Bergman szigete drámai nagyjelenetek nélkül, finom játékossággal késztet bennünket önvizsgálatra.

Olvasd tovább

0

Röviden: Külön falka / Toxikoma / Post Mortem

írta Nikodémus

Külön falka (2021) – Van egy nyughatatlan kislány (Niki – Horváth Zorka) és van egy finoman szólva is zűrös életű férfi (Tibor – Dietz Gusztáv). Már az első percekben nyilvánvaló, hogy sorsszerű lesz a találkozásuk, még akkor is, ha a rendezett, (kis)polgáriasult életvitelű néző már ekkor sejti, ebből nem sül ki semmi jó. Kis Hajni rendező elsőfilmje olyannyira érett munka, hogy kapásból elkerüli mind a giccs, mind a szenvedtetős melodráma közhelyeit, és egészen egyedi ösvényekre tereli főszereplőit. A környezetábrázolás fájdalmasan valós, a párbeszédek dicséretesen életszagúak – ez a két momentum már elég lenne ahhoz, hogy az elmúlt év egyik legjobb magyar filmjéről beszéljünk, ám a Külön falka még emeli a tétet, és két kívülálló nehéz sorsán keresztül bemutatja, milyen hamar ítélkezünk a másik élete felett, s mennyire könnyen nézünk félre akkor, amikor sebzett lelkek szorulnak segítségünkre. A film egyiket sem teszi, ahogy ábrázolja hőseinek hibáit, sőt, bűneit is. A fatalizmus mellett meglepően finom humor is ott bujkál a jelenetek között, a két főszereplő külön-külön és együtt is szenzációs, a cselekmény pedig épp annyi, amennyinek lennie kell. A hollywoodi közhelyszótár talán csak a filmvégi autózáskor figyel be egy kicsit, de akkorra már annyira megszeretjük a karaktereinket, hogy úgy érezzük, megérdemlik. Rozzant BMW-vel csapatni a magyar naplementében ugyanis nem egy ámerikás álom, csupán egy felhőtlenebb, boldogabb élet halvány ígérete. Ne fosszuk meg hát tőle hétköznapi hőseinket – szívtak ők már éppen eleget a magyar rögvalóságban.

Olvasd tovább

0

A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske)

írta Nikodémus

Joachim Trier romkom-rajongó nézők millióit találta el legújabb filmjével. Pedig a norvég rendező nem tett mást, mint lehorgonyozta a klasszikus szerelmesfilmek rózsaszínbe illanó közhelyeit: a felröppentő boldogság mellett megmutatja a csendes elfásulást, a mély beszélgetések elmaradozását és a továbblépés szívfájdító nehézségét. S bemutat nekünk egy sugárzó szépségű főszereplőt, Julie-t (Renate Reinsve), aki olyan megkapó természetességgel játssza a kapunyitási pánikban szenvedő fiatal nőt, hogy a szívünk szakad belé.

Olvasd tovább

0

A hős (Ghahreman)

írta Nikodémus

A rendező előző filmjeiről itt és itt olvashattok.

Rahim (Amir Jadidi) komoly jótettet hajt végre: visszaszolgáltat jogos tulajdonosának egy aranypénzzel teli táskát. Nem azért, mert makulátlan lelkű lovag volna (korántsem), inkább megszólalt a lelkiismerete – némi hezitálás után (ennek később még jelentősége lesz). S jótettéért alaposan megkapja a magáét, de nem azért, mert a világ, ami körülveszi, eredendően gonosz vagy kegyetlen, hanem egyszerűen csak közönyös. Álomgyári szabásminta szerint alakulhatna ebből szórakoztató krimi vagy nyaktörő akciófilm, aki viszont ismeri Asghar Farhadi életművét, már tudja, hogy sokkal kényelmetlenebb élmények várják. A legismertebb kortárs iráni rendező A hős (Ghahreman) című filmje tavaly Cannes-ban már elnyerte a rendezői fődíjat, Oscar-esélyei komolyak, s idén januártól a hazai mozikban is megtekinthető.

Olvasd tovább

0

Isten keze (È stata la mano di Dio)

írta Nikodémus

Hívják a fény és a zsebtolvajok városának; többek között a pizzát és a maffiát adta a világnak; patrónusa, Szent Januáriusz (San Gennaro) pedig máig a rendhagyó kérések közbenjáró szentjeként fogadja az imákat. Paolo Sorrentino 50 év, nyolc nagyjátékfilm és két évadnyi sorozat után visszatér gyökereihez, szülővárosába. Legújabb, bevallottan önéletrajzi ihletésű díj-várományos filmje Isten keze (È stata la mano di Dio) címmel múlt decemberben debütált a Netflixen.

Olvasd tovább

0

Röviden: Szellemirtók: Az örökség / A Gucci-ház / Richard király

írta Nikodémus

Szellemirtók: Az örökség (Ghostbusters: Afterlife) – Hollywood franchise-facsarásának újabb szomorú példája volt, amikor a két régi (s legendájában békén hagyandó) Szellemirtók-részt a nőiesítési vonal jegyében hat éve újraforgatták. A net népe ezúttal fején találta a szöget: a film fölösleges és rossz volt, függetlenül a szereplők nemcseréjétől. S hogy milyen gyorsan forognak az aktuális trendek, bizonyítja ez a legújabb rész, amely a Stranger Things-divatra építve próbálja eladni nekünk újra a nyolcvanas évek kacarászós-felhőtlen szellemüldözősdijét. A vígjátékrendező apjánál sokkal ígéretesebben induló Jason Reitman kissé komótos tempóban, ám remek hangulatteremtéssel alapoz meg az új kalandnak. A családi kapcsolatokat felfedezve a régi rajongók szeme befelhősül, a fiataloknak pedig ott a nosztalgia, ám a játékidő derekánál elszaporodnak a logikai bakik (csakis egy Paul Rudd által játszott fizikatanár lehet olyan ütődött, hogy ott és úgy végez kísérletet, ahol és ahogy…), aztán kellemetlenül a szánkba rágják, hogy itten most nosztalgikus vágybeteljesítés zajlik éppen, avagy családi találkozó (bizony felbukkan mindenki, tényleg mindenki)… avagy csúnya újrahasznosítás. A finálé ötlettelensége alaposan lerontja a filmet, pedig McKenna Grace és Carrie Coon megérdemelne egy újabb mozit ebben az univerzumban.

Olvasd tovább