Oppenheimer

írta Nikodémus

Christopher Nolan visszatért. Absztrakcióktól az emberhez, konstrukciótól a történethez, elmejátéktól a lélek rejtelmeihez. Na jó, ez így talán kissé fellengzős, de számomra úgy tűnik, tényleg ez történhetett: két kísérletezőbb film (Dunkirk, Tenet) és egy stúdióváltás után újra egy ember kezdte érdekelni Hollywood manapság talán legnagyobb vászonra festő szerzői filmesét. Az Oppenheimer megragadó portréja egy kivételes intellektusú, érzékeny lelkiismeretű fizikusnak, aki többedmagával szó szerint és átvitt értelemben is felforgatta a világot. És közben valahogyan megpróbált normális maradni.

A legenda szerint Max Plancknak tanácsolta középiskolai tanára, hogy ne akarjon fizikus lenni, ott úgyis mindent felfedeztek már. Néhány évtizeddel később ő maga robbantja be a newtoni fizika alapjait, hogy aztán sorozatos forradalmi felfedezések révén kialakuljon egy új tudományág, és végképp megváltozzanak a világról alkotott képzeteink. Oppenheimer (Cillian Murphy) – bármennyire igyekszik is Nolan főhősként bemutatni – ezeknek a tudósoknak a sorába illeszkedik, ugyanakkor a maga sajátos módján erősen különbözött is tőlük. A nyitányban egyetemi diákként látjuk, ahogy bolyong a klasszikus fizika diszciplínái között, s közben éjjelente pánikrohamok gyötrik. A film ezt bevillanó elektronpályákkal szemlélteti – példás iróniájául annak, hogy nagyjából ekkor veszett el végleg a modern fizika leírásának szemléletessége. Tudóstársaival ellentétben nem Amerikába megy, hanem visszatér oda; szimpatizál a baloldali mozgalmakkal, felesége (Emily Blunt) mellett szeretőt (Florence Pugh) tart, és többek között a hinduk szent könyvét olvassa. Érzékeny, ugyanakkor titokzatos lélek, akinek valódi szándékai mindig rejtve maradnak.

David Lean (és az Arábiai Lawrence) óta bevált fogás ez grandiózus életpályák kibontásában (gondoljunk csak Kubrickra, Spielbergre), és Cillian Murphy megrendítően mély alakításában is mindvégig enigma marad a karakter. Az átható kék szempár, a vészes soványság, a csípőre tett kéz és a hallgatag kedély csak hozzátesz ehhez. A lényeg persze itt és most a Manhattan-terv volna, melynek vezetése pont nem tudóskiválóságot, hanem menedzsment-képességeket igényel. Groves tábornok (Matt Damon) amolyan fricskaként kéri fel, s ő lepődik meg a legjobban, milyen jól együtt tudnak dolgozni. Az építkezés megindul Los Alamosban, és fellépnek a fedélzetre a többiek is, köztük Teller Ede (Benny Safdie), akit egyfajta riválissá léptet elő a film. Kettejük valódi története később nem egészen úgy alakult, ahogy Nolan beállítja, de kapcsolatuk izgalmasan ellentmondásos. A színészkoszorú szokásosan csodálatos, a párbeszédek pörögnek, a cselekmény lassan hömpölyög előre. Nolan pedig elköveti azt a merészséget, hogy a nagy rutinnal és eleganciával felvezetett, emblematikus kísérleti robbantás után sem fejezi be filmjét. Három idősíkot és rengeteg szereplőt mozgató mozija ugyanis főhősének lelkiismeretét szeretné megérteni: az azután árnyalt bemutatására kevesen vállalkoznak manapság az álomgyárban.

Még a kritikai hozsanna közben is több helyről éri az a vád filmünket, hogy az utolsó egy óra túlnyújtott. Valóban, Lewis Strauss (Robert Downey Jr.) mélyről felkapaszkodott politikusa talán csak áttételesen lehet érdekes a mai néző számára. Én mégis nagyon élveztem a tűpontosra vágott dialógokat (Alden Ehrenreich didaktikus rezonőrje mondjuk kicsit zavart), a virtuóz váltásokat, melynek mélyén épp az az ellentmondás fekszik, amit sokunknak kellemetlen észrevennie: a valódi értéket létrehozó és az azt mímelő ember konfliktusát. Oppenheimer ugyanis arrogáns (van is mire), Strauss pedig karrierista (van mire?); előbbi viszont létrehozott valami jelentőset (küzd is rendesen annak lelki-szellemi következményeivel), míg utóbbi egyszerűen csak ott akar lenni a tűz közelében.

S Nolan ezúttal is lamentál (noha ő maga soha nem kommentálja filmjei mondanivalóját, helyesen): az igazság megismerhetőségének kérdéséról; a romantikus zsenikultusz ellentmondásairól; arról, hogyan zabálja fel a tényeket egy-egy előre eltervezett, torz narratíva, és persze a tudományos-technikai felfedezések erkölcsi dimenzióiról. Utóbbi a legnyilvánvalóbb: ahogy látjuk Oppenheimer arcát a hirosimai atombomba sérültjeit bemutató filmet nézve, ahogy egy propagandisztikus előadáson hirtelen lángra kap és elhamvad a hallgatóság, s ahogy Truman elnök (Gary Oldman) simán kidobja az ovális irodából. Mi is érezzük, valami végzetesen megváltozott világunkban, s a megküzdéssel bizony még nagyon az elején vagyunk.

Vészjósló a talányos befejezés is: Einstein megjegyzésébe beleérthető, hogy történelmünk bizony nem ért véget, és bármikor érkezhet egy őrült, aki minden józan emberiesség dacára megnyomja azt a bizonyos gombot. És akkor tényleg lángoszlop emelkedik.