0

Másodvélemény: Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992)

írta Nikodémus

2017-08-unforgiven-1c

Mesteri záróakkord, keserű számvetés és valami egészen új elindítója – huszonöt éve, 1992. augusztus 7-én mutatták be a Nincs bocsánatot.

Minden színészikon azt hiszi, búcsúzásakor választott filmműfaja is meghal egy kicsit. Különösen is így van ez az Amerika eredetmítoszát polírozó westernben: William S. Hart (Tumbleweeds, 1925), Randolph Scott és Joel McCrea (Délutáni puskalövések, 1962), John Wayne (A mesterlövész, 1976), Henry Fonda (Nevem: Senki, 1973) vagy Steve McQueen (Tom Horn, 1980) többnyire dicstelen búcsúja mellett A mennyország kapuja (1980) irtózatos buktája jelezte, hogy vége a pisztolyhősök aranykorának, s legkésőbb a hatvanas évektől valami egészen más veszi át a jó öreg vadnyugat-mitológia helyét a köztudatban. Jöttek egymásután a szubverzív westernek, hódított az italowestern: egy műfaj haldoklott grandiózus keretek között, de a temetés még hiányzott. Érdekes módon ezt az a Clint Eastwood adta meg a műfajnak, aki már első feltűnéseivel jelezte a klasszikus, gáncs nélküli pisztolyhős figurájának ellentmondásosságát, sőt, később saját rendezéseivel is – Fennsíkok csavargója (1973), A törvényenkívüli Josey Wales (1976), Fakó Lovas (1985) – komolyan hozzájárult a western közhely-készletének lebontásához.

Olvasd tovább

0

Elválaszthatatlanok (Indivisibili, 2016)

2017-07-elválaszthatatlanok-1írta Nikodémus

Hajnalodik. A kamera lassan kúszik végig a tengerpart fövenyén. Néhány tábortűz pislákol, mellőlük szakadt öltözetű fiatalok kelnek föl. Őket követjük, s csakhamar egy félkész családi házba jutunk. Megismerjük a szobákat, végül pedig megpihenünk az utolsóban, ahol két lány fekszik az ágyon. Ők a főszereplői a nálunk június legvégén bemutatott Elválaszthatatlanok című olasz filmnek.

Olvasd tovább

0

Röviden: Menedék (Zookeeper’s Wife)

zookeperswifeCsodálatos állatkert üzemelt Varsóban, a Zabinski házaspár üzemeltette, a férfi és a nő odavolt munkájáért, szeretettel gondozta a bennlakókat. Azonban a II. világháború eljövetelével a várost lebombázták, az állatok jó része elpusztult, a maradékot pedig a németek lelőtték. Zabinskiék (Jessica Chastain és Johan Heldenbergh) tevékenységet váltottak a Lutz Heck (Daniel Brühl) engedélyével, titkon pedig zsidóknak segítettek, több száz embert bújtattak az évek során. Messziről hallatszott a dobpergés, ebből a filmből komoly díjesélyes lesz. De ahogy közeledett a bemutató, úgy csökkent a zsivaj körülötte, majd úgymond, effektíve csendben surrant be a mozikba és különösebb nélkül távozott. Egyáltalán nem meglepő, mivel Niki Caro rendezése egyáltalán nem erőteljes, kevésbé szomorú és drámai, mint amilyennek lennie kellene.

Chastain maga a tökéletesség, a legcudarabb percekben is csodálatosan néz ki. Ő a tiszta szívű nő, aki mindent megtesz az állatkákért, oroszlánkölyköket dajkál és kis elefántot éleszt fel. Mindenki odavan érte, még maga a Lutz is. Eléggé kilóg a többiek közül, amire még a ruházatával is ráerősítettek. Lelki szemeink előtt megjelenik Caro, amint erőteljesen mutogat Chastain felé, hogy tessék figyelni rá, adjon neki valaki egy díjat, vagy kettőt. Beleerőltették a romantikát (már ha lehet annak nevezni) is, még szép. Brühl-t sem hagyja hidegen Zabinskiné, de a karakterrel csúnyán elbánt a forgatókönyv, nem tudták meghúzni a határt, hogy mennyire legyen génekkel kísérletező náci tudós és gonosz német tiszt.

zookeperswife2Valahogy túlságosan is felszínes a történet, egyszerűen nem foglalkoztak a mélységeivel. Megmutatják a szenvedő embereket, de nem foglalkozik velük a film, láthatunk szörnyűségeket, de sikerült teljesen érzelemmentesen bemutatni. A varsói gettót és a kegyetlenkedéseket Zabinskiékon keresztül tárják elénk, akik ugyebár hősök, lehet nekik gratulálni, csak a film után vállunkat vonogatva állunk fel: Tudjuk ezt is, volt ilyen is. Szomorú történet, de nem érint meg. Szerették volna, hogy több legyen, ám mégsem foglalkoztak vele igazán, így maradt egy átlagos II. világháborúban játszódó drámai esemény.

Olvasd tovább

1

Christine / Miss Sloane (2016)

írta Nikodémus

2017-05-christine-moss-sloane-1

Könnyen áltatjuk magunkat azzal, hogy az individualizmus világméretű hódításának ellenére mi azért figyelünk embertársainkra – egy-egy odafordulással, jó szóval, lelkiismeret-könnyítő apró gesztussal. Hogy mégis mennyire áthatja kapcsolatainkat a közöny, arra keserű példát ad két nő, Christine és Miss Sloane nemrég Bluray-en/DVD-n megjelent története.

Olvasd tovább

1

Mine

mineposter

Mike Stevens (Armie Hammer) türelmesen hasal mesterlövész fegyvere mögött, bár társa és egyben jó barátja azért már erősen unja az eseménytelen órákat. Majd nem sokkal odébb nagy lesz a nyüzsgés, feltűnik néhány személy és a tengerészgyalogosok megkapják az utasítást: ki kell iktatni az egyiküket. Stevens hezitál, egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy pont a célszemélyt látja, másrészt nem feltétlenül ölne többet a kelleténél. A várakozás végül menekülésbe csap át, majd aknamezőre tévednek. A kolléga elhalálozása után Stevens is rossz helyre lép. Úton van a segítség, de nem néhány órát kell várnia, hanem napokat. Olvasd tovább

1

Aftermath

aftermathposter

A kritikát Mini Me írta.

Talán közhelyes, talán nem, de az élet valóban a legnagyobb forgatókönyvíró. A megtörtént eseményeken alapuló történetek általában megváltoztatott helyszínekkel, nevekkel, időpontokkal viszi vászonra a filmes szakma, ez Elliot Lester mozijában sincsen másképp. Talán elmondható az élet írta történetekkel kapcsolatban az a tényező is, hogy bizony előfordulhat, sőt szinte kötelezően elő is fordul, hogy egy eseménysorozat folyamatait össze kell sűríteni, hiszen egy filmbe kell beleágyazni, akár napok, hetek, hónapok történéseit, érzéseit, változásait. Ezen egyszerűsítések miatt érezhető sok esetben az ilyen típusú filmeken a vontatottság és az üresség érzete, a logikátlanság. Amennyire a történet kerete és időtartama megengedte Javier Gullón forgatókönyvíró és a rendező ebben az esetben nem követtek el súlyos mulasztást. Olvasd tovább

3

A préri urai (Hell or High Water)

írta Nikodémus

2017-03-hell-or-high-water-1

Aki a rendszerváltozás környékén járt Erdélyben, nem feledi egykönnyen az élményt: fenséges, a majdani turista-inváziótól még érintetlen természet, zárványszerűen élő népi kultúra – és repedező paneltömbök, városi nyomornegyedek, vadregényes hegyek között megbúvó, elhagyott gyártelepek, rozsdamarta acélmonstrumok. Előbbiekért lelkesedtünk, utóbbiak miatt fájt a szívünk, látva a felelőtlen értékpazarlást. Mint minden párhuzam, ez is sántít kicsit, ám az HBO-n március idusán bemutatott, négyszeres Oscar-jelölt A préri urai (Hell or High Water) valami hasonlóval szembesít. Minket is, de legfőképpen Amerika nyugati és keleti partjának nagyvárosi népét.

Olvasd tovább

0

Egy kutya négy élete

negyeeleteposter

Eléggé nehéz hatni az ember érzelmeire. Nyilván könnyen lehet azokra hatást gyakorolni, akik vagy csak most ismerkednek a filmekkel vagy éppen csak néha-néha tudnak leülni, hogy megnézhessenek valamit. Nem is beszélve azokról, akik könnyen elbőgik magukat egy drámai jeleneten. De eléggé megedződhettek a több évtizedes „rutinnal” rendelkező nézők. Úgy gondolom, hogy eléggé meg vagyok edzve, de azért néha érhet meglepetés. A Holt költők társasága a tévében elkapva ugyanúgy meghat, de megemlíthetném akár a Titanicot (hát, ez van) vagy…az Armageddont (kérjek elnézést?).

Olvasd tovább

0

Az ügyfél (Forushande)

írta Nikodémus

2017-03-az-ügyfél-1b

Nagyvárosi éjszaka valahol Iránban. Kétségbeesett kiáltozás veri fel a csöndet: menekülni kell a tömbházból, mert mindjárt össze fog dőlni. Itt-ott villanó fények, álmos tekintetek, remegő kéz, tétován mozduló láb. A lépcsőház gyorsan megtelik sürgölődő emberekkel: menteni próbálják szeretteiket és magukat. A kamera pedig ráközelít a közelben dolgozó markológépre, miközben a tőle minket elválasztó ablaküveg hirtelen megreped. A friss Oscar-győztes Az ügyfél egy ilyen nyitány után akár sima akciófilmként is folytatódhatna, Bruce Willis azonban ezúttal nem jön el megmenteni minket: Asghar Farhadi filmje repedésekről mesél ugyan, de azok kevéssé falakon, inkább emberi lelkeken nyílnak.

Olvasd tovább

0

A misszió (1986) / Fekete köpeny (1991)

írta Nikodémus

2017-03-a-misszió-fekete-köpeny-1

Ma mutatják be Martin Scorsese csaknem harminc éve formálódó Némaság című filmjét a magyar mozik. Amíg mi is megnézzük, íme két rokon alkotás, felvezetőnek.

Jezsuita misszió a rabszolgatartó Dél-Amerikában: tuti téma, melyből izgalmas kalandfilmet, erkölcsi példabeszédet és komor drámát is ki lehet hozni, sőt, mindhármat egyszerre. Két filmünk – egyikük nemrég volt harminc éves, másikuk huszonöt – közül A misszió az ismertebb és elismertebb, ám a Fekete köpenynek sem kell szégyenkeznie, noha minőségben nem ér fel párjához. Duplakritika.

Olvasd tovább

0

Szólít a szörny (A Monster Calls)

szolitaszornyposter

Connor (Lewis MacDougall) kissé magába forduló, letört és dühös 12 éves srác. Az iskolában folyamatosan zaklatja egy fiúbanda, nincsenek barátai, ráadásul édesanyja (Felicity Jones) kemény küzdelmet folytat a rákkal. Nagymamájához (Sigourney Weaver) nem áll igazán közül, édesapja pedig más városban él. Egyik este meglátogatja a „szörny”, aki közli vele, hogy minden egyes megjelenésekor három történetet fog elmesélni, majd Connornak is el kell mondania egyet. Olvasd tovább

0

Hologramot a királynak (Hologram for the King)

írta Nikodémus

2017-03-hologram-for-the-king-1

Az általános világhelyzet, számba véve csupán az elmúlt másfél év történéseit, sajnos nem túl biztató: egyre szaporodó háborús konfliktusok, növekvő migráció, gazdasági válság… kinek van kedve viccelődni? Tom Tykwernek úgy tűnik, igen, s bármily különös, ezzel mi is jól járunk. No nem térdcsapkodó hahotázásra kell számítani a rendező legújabb filmjének megtekintésekor: a Hologramot a királynak ironikus hangnemben kommentálja napjaink társadalmi-gazdasági viszonyait, s közben intelligens humorral beszél egy nagyon súlyos problémáról.

Olvasd tovább