Sweat / The Hater (2020)

írta Nikodémus

Szeretjük úgy képzelni, hogy a gonosz maga a nagybetűs abnormalitás, sötét üzelmeitől pedig biztonságos távolságban hisszük saját kis világunkat. Hollywood örömmel játszik rá kedélyes tévedésünkre: a rosszat legtöbbször látványos maskarába öltöztetve, egzaltált túlzásokkal ábrázolja, aki a film végén üzembiztosan elbukik. Napjainkban épp az okoseszközök démonizálása divatos, ám mielőtt megidéznénk a ránk támadó „gonosz számítógép” rémálmát, két film emlékeztet a közösségi médiát feltaláló és elterjesztő ember felelősségére. Miközben a kortárs Lengyelország társadalmi viszonyai közé kalauzol minket, sem a Sweat, sem pedig a The Hater: A gyűlölet új arca nem szolgál könnyed tanulságokkal.

Lendületes fitnesz-bemutató zajlik a nagyváros egyik plázájában: zene dübörög, vezényszavak sivítanak, s csatakosra izzadt testek követik a gyakorlatvezető mozdulatait. Sylwia, a felkapott fitnesz-influenszer (Magdalena Kolesnik) teljes erőbedobással mozog, bíztat és bátorít, majd a frissítő torna végén inspiráló beszédet mond, autogramot ad és szelfizik. Mosolya letörölhetetlen, energiája kifogyhatatlan, gondolhatnánk, ám a show utáni öltözőjelenetből kiderül, bizony ő is alaposan elfáradt. A kamera ezután szorosan követi a városba, egy vendéglőbe, majd haza, belvárosi luxuslakásába is. Kényelmetlen közelségből figyeljük, ahogy ellenőrzi telefonján az aznapi visszajelzéseket, messengerezik és válaszol a szponzor-megkeresésre. Vacsorát készít, átöltözik, majd hideg fejjel nézi újra múlt héten kitett saját videóját, melyben szokatlanul őszinte hangot üt meg rajongóival.

Magnus von Horn svéd származású, Lengyelországban élő rendező a nyitány után sem hagy lélegzetet, és olyan intimitásba kényszerít minket, amit nem feltétlenül szeretnénk. Filmje így éri el, hogy átérezzük főhőse helyzetét: százezrek számára nyitott életében nincs helye személyességnek, miközben követői bensőséges kapcsolatnak hiszik hozzá való viszonyukat. Van, aki ezt szó szerint veszi, és ez komoly bonyodalmakat szül, Sylwia pedig kétségbeesetten keresi, hogyan lelhet végre normális emberi kapcsolatra. Útján mi is elkísérjük, s menet közben megismerjük e felszínes műanyagvilág káros működését, amely követésszámban méri a figyelmet, lájkokban számolja a szeretetet, és a személy megismerésének nagy kalandja helyett a kinézet kultuszát erősíti. A Sweat talán legnyugtalanítóbb vonása, hogy bemutatja, miként porlad el a hasznos életidő: okostelefonomon lógva soha senki és semmi számára nem lehetek igazán jelen. Sylwia is akkor éli át legvalóságosabb élményét, amikor számtalan bájvigyor-videó után egy utcán bajbajutott ember biztatására kell használnia motivációs tudását. A végeredmény kétséges, hősünk viszont végre megérzi, milyen kiszolgáltatottnak lenni. A tökéletesen komponált pasztell-instafotók világából ez az első lépés vissza a valóságba.

Még hátborzongatóbb tapasztalatot tesz kézzelfoghatóvá Tomasz (Maciej Musialowski) története, aki vidékről Varsóba felkerült ifjúként azzal szembesül a kezdőjelenetben, hogy plagizálásért kirúgják a jogi karról. A fiúban ekkor mintha átkattanna valami: elkezdi lehallgatni az őt támogató rokonokat, füllent és konspirál, majd gyorsan egy online lejárató kampányokat szervező céghez sodródik. Feladata eleinte egy fitnesz-influenszer tönkretétele (ő lehetne akár előző filmünk főhőse is), majd a kiváló megoldás láttán főnökei egy kényes politikai ügyet bíznak rá. Tomasz egyre jobban elmerül a virtuális valóságban: kommentel és trollkodik, facebook-eseményt szervez és tüntetéseket zavar meg, hogy elérje egyetlen valódi célját: meghódítsa Gabi (Vanessa Aleksander) szívét.

Jan Komasa már a tavaly bemutatott Corpus Christi-vel jelezte, érdeklik a hazája társadalmának mélyrétegeiben zajló folyamatok. Akkor a vallásos vidéki Lengyelországot vizsgálta, ezúttal urbánus terepen mozog: mozija nagyszabású tabló a közbeszéd elaljasodásáról, a szélsőségek ragályszerű terjedéséről és arról, hogy a kortárs csatazajban miképp képes az ember végképp elveszíteni a valóságérzékét. Komasa nem kíméli egyik politikai oldalt sem: a liberálisok szemére önnön képmutatásukat veti, a keresztény-konzervatív tábor pedig jézusi toleranciából vizsgázik elégtelenre. A rideg precizitással pergő, sötét film erénye, hogy nem foglal állást, helyette riasztó panorámát fest XXI. század eleji közállapotainkról egy jobb sorsra érdemes, fiatal tehetség elkárhozás-történetén keresztül. Mert Tomasz bizony egyre mélyebbre süllyed az erkölcsi relativizmusban: feldúlja kapcsolatait, környezetét és milliók életére lesz hatással – delejes rémálmát szörnyű valósággá erőszakolja.

Hiába utcai harcok vagy sötét manipuláció, ostoba idegengyűlölet vagy undorkeltő farizeusság, hőseink arcát fürkészni az igazán megrendítő élmény. Mindketten egyre vastagodó maszkjaik mögül pillantgatnak ki segítséget kérve – egy-egy törődésre vágyó, fázó lélek kiált irgalomért.

(Megjelent: Új Ember, 2021. október)