Magyar Passió

írta Nikodémus

Hiánypótló alkotás készült a magyar történelem egyik kevéssé közismert, szomorú fejezetéből: a magyarországi szerzetesrendek erőszakos feloszlatásáról és internálásáról. A Magyar Passió címen november 4-én bemutatott egészestés játékfilm a történelmi események bemutatásán túl feltárja az áldozatok megpróbáltatásait és a kommunizmus ördögi természetét is.

Nyáridő falun. Szentmisére harangoznak – készül az asszisztencia, kigyúlnak a gyertyák, s már virágoznak a körmeneti oltárok, hiszen Úrnapja van. A hívek méltósággal vesznek részt a szertartáson, miközben valaki megsúgja a kocsmárosnak, milyen feliratú gyászszalag került a baldachin tetejére. A jámbor ferences atyák Trianon 30 éves évfordulójáról emlékeznek meg, de csak az ég felé mutatva – talán halkan pörölve Istennel. A felszíni idillt megtörve apró jelek utalnak a közelgő fenyegetésre, s mielőtt a körmenet elkezdődne, belügyesek áztatják el azt vízsugárral. Így kerül napvilágra a rejtett üzenet, ami eggyel több ok a ferences házfőnök, Leopold atya (Eperjes Károly) letartóztatására. A helyi elvtársakat persze kevéssé érdeklik az ideológiai nézetkülönbségek, igazából a rendház értékes kegytárgyaira fáj a foguk. A szerzetespap tehát a rettegett fekete autóban találja magát, illetékes tisztje pedig a liturgikus doboz hollétéről vallatja. A nyitószekvencia személyessége azonnal megragadja a nézőt, és a későbbiek esszenciájává sűrűsödve egyaránt jelzi Eperjes Károly rendező-főszereplő ambícióit, a művészi szándék tisztességét, illetve a film erényeit és néhány hiányosságát is.

Bevált filmes fogás, hogy önmagukban unalmas történelmi eseményeket dramatikus csomópontokká tömörítik az alkotók. Filmünk cselekményének túlnyomó része nagyjából egyéves periódust fog át, és szerencsére nem ér minket feliratos/vetítettképes történelemóra a II. világháborút követő vészkorszakról, a szovjet megszállásról vagy a kommunista diktatúra felé sodródó Magyarországról. Lepusztult kaszárnyák, egy-egy Rákosi- és Sztálin-falikép, korabeli ruházat és sűrűn pattogó orosz kifejezések utalnak arra, milyen időszakban járunk. Kapunk egy első pillantásra indokolatlannak tűnő jelenetet, amely a paraszti beszolgáltatás kegyetlenségét mutatja be, ám időközben kiderül, ez későbbi főszereplőnk, Keller főhadnagy (Telekes Péter) jellemének alapozásaként szolgál. Eperjes imponálóan takarékosan bánik a kapott témával, és a Kálmán Peregrin ferences szerzetes visszaemlékezései alapján, Várnai Péter által írt alapdrámát visszafogottan, lényegretörően dolgozza fel.

Kortárs újfilmes tendencia, hogy a történelemnek arcot kell adni, hogy a néző azonosulhasson a régmúlt korok emberével. A valós történelmi fordulókban résztvevő alakok lehetnek akár fiktívek is; ha képesek valóságos modellhelyzetet bemutatni, az rezonál a kortárs közönséggel. A Köbli Norbert forgatókönyvíró munkásságával fémjelezhető kosztümfilmes vonulathoz csatlakozik szemléletével a Magyar Passió is, miszerint általános mozgóképeskönyv helyett konkrét, átélhető emberi történeteken keresztül kell megragadni a történelmi korszellemet. Míg a letisztult nyitány után filmünk eleinte még keresi hangját, a játékidő harmadánál egyértelművé válik, hogy a történet valódi főszereplője Keller főhadnagy, akit figyelemreméltó előélete és ambiciózussága révén bíznak meg „a csuhás” kihallgatásával és megtörésével. A fiatal ÁVH-tiszt azonban nem csupán börtönben sínylődő (s így jórészt passzív) szerzetespappal küzd: felül kell emelkednie kollégái korlátoltságán, tűrnie kell a helyi korrupciót és közvetlen felettesének lenéző viselkedését is. Keller szándékai eleinte kifürkészhetetlenek: nem tudni, merevsége a választott ideológia iránti vakhitből vagy egyszerűen szemellenzősen naiv „becsületességéből” fakad. Kétségbeesése a cselekmény előrehaladtával egyre nő, míg végül alkut köt feljebbvalóival, hogy bevégezhesse munkáját. Telekes Péter odaadó alakításának és a forgatókönyvnek hála Keller árnyalt jellemrajza a film egyik legfőbb értéke, többek között azért is, mert személyén keresztül betekinthetünk az épp berendezkedő totalitarizmus ellentmondásos viszonyaiba.

Ellenpólusa, az Eperjes által alakított Leopold atya gyorsan szimbolikus alakká magasztosul: mivel alig ismerjük meg, naturálisan ábrázolt szenvedései inkább csak sokkolóak; igazán emberivé akkor válik, amikor a film csúcsjelenetében összecsapnak Kellerrel. Noha a kegytárgyak hollétének rejtélyét bonyolító krimi-szál szintén itt ér a tetőpontjára, jelentősége már jóval előbb elhalványul, hiszen immár messze többről van szó ócska zabrálásnál: meggyötört emberi sorsok nyitják meg kapuikat egymásnak. Leopold atya csendes vezekléssel hordozza jogfosztott rendtársainak megpróbáltatásait, Keller pedig saját múltjával kénytelen szembenézni.

Körülöttük jórészt típusfigurák működnek: a saját dzsentriségébe fúló bolsevik tiszt (Gál Tamás), a tanácstalan fiatal papnövendék (Tóth János Gergely), a kisemmizett és megalázott parasztgazda (Újlaki Dénes) vagy az ostoba, seftelő fogdmegek (Jakab Tamás, Nemcsák Károly). Cselekményt segítő funkciójukat többnyire betöltik, néhány papírízű dialógus, enyhe túlzenéltség és dramaturgiai ügyetlenség zavarja csupán az összképet. S a zárlat, melyben a rendező evangelizátorként kezd el gondolkodni, ám magasztosnak szánt gesztusa legalábbis kétes értékű: ahányakat megszólít, legalább annyi nézőt el is idegenít. S ezen a ponton merül fel a Magyar Passió hatásának egyik legfőbb dilemmája: érteni fogja-e a jelenkor embere ezt a hangsúlyozottan klasszikus modorban megírt, eljátszott és leforgatott mozit?

Lélekemelő szimbólumként vonul végig filmünk teljes játékidején Krisztus inge, amely egyben az alapdráma címe is. A nyitányban még liturgikus kellékként értelmeződő kifejezés fokról fokra szakad el materiális jelentésétől: szentségtartó (pompa), rendi ruha (közösség) vagy az egyházi intézményesség (vagyon és hatalom) helyett végül a Mesterrel való személyes sorsközösség allegóriájává alakul. Így meztelenedik le Isten népe, hogy méltóvá váljon a Bárány menyegzőjére.

(Megjelent: A Szív, 2021. november)