A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske)

írta Nikodémus

Joachim Trier romkom-rajongó nézők millióit találta el legújabb filmjével. Pedig a norvég rendező nem tett mást, mint lehorgonyozta a klasszikus szerelmesfilmek rózsaszínbe illanó közhelyeit: a felröppentő boldogság mellett megmutatja a csendes elfásulást, a mély beszélgetések elmaradozását és a továbblépés szívfájdító nehézségét. S bemutat nekünk egy sugárzó szépségű főszereplőt, Julie-t (Renate Reinsve), aki olyan megkapó természetességgel játssza a kapunyitási pánikban szenvedő fiatal nőt, hogy a szívünk szakad belé.

A tavaly Cannes-ban főszereplői díjat nyert, s az idei Oscar-díjra két kategóriában is jelölt filmnek már a főcíme is rendhagyó: a szokásos fekete vagy a későbbi kezdőjelenet háttere helyett különféle színek váltják egymást a képernyőn. Ekkor még nem tudjuk, mi a célja a dolognak, aztán egy felirat közli velünk, hogy most következő történetünk tizenkét fejezetre, illetve egy prológusra és egy epilógusra lesz felosztva. Nem egy tipikus romkom-nyitány, amit a továbbiak meg is erősítenek: egy pergő montázsban ismerkedünk meg Julie-val, akit rengeteg minden érdekel a körülötte lévő világból, ám nem tud dönteni, mit kezdjen az életével. Beiratkozik az orvosi egyetemre, ám a sokadik hullaboncolásnál ráébred, a test helyett inkább az elmével foglalkozna. Irány hát a pszichológia szak, ám ez sem tart sokáig: a lány új szenvedélyt talál magának, és fotózni kezd.

Ekkor már együtt él Aksel-lel, a negyvenes képregényrajzolóval (Anders Danielsen Lie), akinek mindenről alaposan kigondolt és megindokolt véleménye van. Baráti társaságban rengeteget beszélgetnek különféle divatos, magasröptű témákról, ám kettesben maradva épp csak abban nem tudnak dűlőre jutni egymással, szeretnének-e babát. Marad tehát minden a régiben, ám Julie egyre kevésbé érzi magát otthonosan a kiszámítható kapcsolatban. Érdekes módon a romantikus filmek közhelyes fordulata már előbb megérkezik: a lány egy fáradt hangulatú fogadásról szökik meg egy idegen lakodalomba, ahol belebotlik Eivind-be (Herbert Nordrum). A fiú szinte teljes ellentéte az entellektüel Akselnek: spontán és direkt, mosolygós és udvarias. Julie-nak csakhamar döntenie kell a két férfi között, ám ez messze nem olyan egyszerű, mint ahogy az a tündérmesékben áll.

A világ legrosszabb embere – amellett, hogy kellemesen rendhagyó filmcím – találó elnevezése történetünknek, hiszen csak a legostobább romkomokban lehet sima ügy a „hallgass a szívedre” sugallatát követni. Trier fontos – és dicséretes – döntése, hogy félretolta a szerelmesfilmes kliséket, és egy minden ízében életszagú történetet mesél el. Az élet pedig bonyolult: nehéz valódi döntést hozni, majd viselni annak következményeit – intellektuális és érzelmi szempontból egyaránt. Főhősünk küzd, s lelke hiába ruganyos még, azért meg-megkarcolgatják az átélt veszteségek. S Reinsve ihletett játékának köszönhetően ugyanígy a miénket is: mi lett volna, ha engedünk egy kajla középsulis szerelemnek; ha más irányba keresgélünk magunknak hivatást; ha egy hirtelen támadt nehéz élethelyzetben másik tájékot (netán országot, esetleg kontinenst) választunk magunknak. Tépelődő alkatúak tudják, milyen nehéz ettől szabadulni: rémisztően keskeny a mezsgye megbékélés és megbánás között. Trier nem keres okokat és összefüggéseket a történések mögött, így nem szólítgatja sem Istent, sem a sorsot, sem a vakvéletlent. S nem ítélkezik hőse felett sem: Julie-t teljes mértékben ránk bízza. Nekünk, nézőknek kell kezdenünk valamit azzal, hogy Julie idegenkedik a gyerekvállalástól; hogy szexuális témakörben írt esszéjét hiába tartják irodalmi értékűnek, mégis kidobja; hogy egyik este jó mókának gondol némi hónaljszagolgatást és varázsgombázást; s hogy a film végére végül visszatalál régi szerelméhez.

Ahogy más nemzedéki közérzetfilmben, itt is fontos szerepet kap a város, ahol történetünk játszódik. Oslo együtt dobban Julie szívével: hol üde, aranyfényű hajnal, hol kék égen vakító napsütés, hol narancsos alkony színezi a film hangulatát. Az egyik utolsó jelenetben ennek a városnak egyik kerületét figyeli Aksel és Julie egy bérház lépcsőházának színes ablakaiból. A kékben, narancssárgában táncoló háztömbök látványa csöndes melankóliával telítődik: a férfi halálos betegként még egyszer utoljára eljött megnézni a helyet, ahol született. S miközben együtt hallgatnak, Julie ráébred, hogy az életnek attól van tétje, hogy egyszer elmúlik. Az alkonyat elérkeztével pedig jó, ha minél kevesebb megbánnivaló marad.

(Megjelent: Új Ember, 2022. február)