Belfast – A kulisszák mögött

„A Belfast a legszemélyesebb film, amit valaha is készítettem. Arról a helyről és azokról az emberekről szól, akiket szeretek.” (Kenneth Branagh)

A Belfastot az ötszörös Oscar-jelölt Kenneth Branagh írta és rendezte. Egy kisfiú történetét meséli el sok humorral, gyengédséggel és szenvedéllyel, aki átéli a hatvanas évek végének viharos történelmét abban a városban, ahol Branagh született. A Belfast Branagh élményeinek személyes lenyomata. Egy kilencéves fiú úgy indul meg a felnőtté válás útján, hogy körülötte a feje tetejére áll a világ. Minden gyökeresen megváltozik, amit addig tudni és érteni vélt az élettel kapcsolatban, de az öröm, a nevetés, a zene és a mozi legyőzhetetlen varázsa vele marad.

1969 nyarán a kilencéves Buddy tökéletesen tisztában azzal, hogy kicsoda és hová tartozik. Munkáscsaládban született, Észak-Belfastban él, boldog, szeretik és biztonságban van. Szertelen jókedvvel rója a jól ismert utcákat, kerek számára a világ egy olyan összetartó közösségben, amelynek tagjai mindig együtt tudnak nevetni. Egy utca lakói egyetlen nagy családot alkotnak, senki nem érezheti magát elveszettnek, mert Belfastban mindenki ismer mindenkit, vagy legalábbis úgy tűnik. A mozik sötétjében és a tévékészülék előtt pedig az amerikai filmek és tévéműsorok mámorító mákonnyal táplálják Buddy titkos vágyait és álmait.

A hatvanas évek végén azonban, bár az ember már a Holdra lépett, augusztus vészterhes napjai rémálommá változtatják Buddy gyermeki idilljét. Az addig a felszín alatt izzó társadalmi elégedetlenség robbanást eredményez, és az események gyorsan irányíthatatlanná válnak. Álarcos támadást zavargás követ, a konfliktus az egész városra kiterjed, a nyugtalanság tüzét vallási ellentét táplálja. Katolikusok és protestánsok, akik eddig kedves szomszédok voltak, most halálos ellenségként tekintenek egymásra. Buddy megpróbál eligazodni ebben az új világban, ahol káosz és elmebaj uralkodik, vesztegzár van, hemzsegnek a hősök és a gonoszok, amit addig csak a moziban látott, és minden, amit jól ismert, szétzilálódik, mert a békétlenség beköltözött a hátsó udvarba. Anya igyekszik megbirkózni a nehézségekkel, Apa pedig Angliában dolgozik, hogy el tudja tartani a családot. A lakosság fegyverkezik, ártatlan életek kerülnek veszélybe. Buddy tudja, mit várhat el a hősöktől – olyan westernek voltak rá hatással, mint a Délidő és az Aki lelőtte Liberty Valance-t –, de apja olyan hőssé válhat-e, amilyennek szeretné? Édesanyja feláldozza-e a múltját, hogy megvédje a család jövőjét? Hogyan védhetők meg körülrajongott nagyszülei? És miképpen tudja szeretni a lányt, akiért majd eleped? A válaszokat Buddy izgalmas, vicces, szomorú és felkavaró útja adja meg, amely zavargásokon, erőszakon, a családi kapcsolatok örömén és bánatán, no meg az első szerelem kínjain át vezet. Mindezt tánc, zene és nevetés kíséri, amit csak az írek tudnak produkálni, amikor az egész világ megbolondul. Mi mást tehetne Buddy? Ez az ő egyetlen világa. Ez Belfast.

Drámai és sorsfordító dolog történt

„Belfast a történetek városa – mondja Branagh. – A hatvanas évek végén történelmének elképesztően zűrzavaros időszakán ment keresztül, nagyon drámai, néha erőszakos események követték egymást, ami nagy hatással volt a családomra és rám. Ötven évembe telt, mire kialakult bennem, hogyan írhatnám meg ezt, milyen legyen az elbeszélés módja. A filmet a gyerekkorom inspirálta; ez az időszak mindenki életében eljön, amikor a gyermek elindul a felnőtté válás útján, és odalesz az ártatlansága. Ez az átmeneti időszak 1969 Belfastjában nagy lökést kapott a körülöttünk zajló felfordulás miatt. A film elején azt látjuk, hogy az idilli állapotok – jószomszédi viszony, napfény és közösségi összetartozás – egyszeriben szertefoszlanak, amikor megjelenik az őrjöngő tömeg, amely úgy zúdul rá a környékre, mint egy méhraj, és véget vet a békének. Miután a tömeg elment, az utcát rémült emberek lepik el, akik úgy érzik, be kell zárkózniuk, hátha újabb támadás jön, és erre pontosan így emlékszem. Emlékszem, hogy az élet egyetlen délután alatt a feje tetejére állt, úgy éreztem, mindez lassított felvételen történik, nem értettem, mi ez a zaj, aztán megfordultam, és láttam a tömeget az utca végén, és az élet soha, de soha nem tért vissza a régi kerékvágásba. Az volt a benyomásom, hogy valami drámai és sorsfordító dolog történik, mert az emberek megsejthetik, mikor kezdődik életük új korszaka, bár nem mindig ilyen sokkoló külső események idézik elő.”

Branagh 2020-ban, a pandémia miatt elrendelt első kijárási korlátozások idején látott neki a film megírásának. „Amint a cselekmény kezdett alakot ölteni, rájöttem, nem csupán arról az ismerős történetről van szó, amikor egy kis család szorult helyzetbe kerül, és életre szóló döntéseket kell hozniuk. Hanem itt is bizonyos fajta korlátozással van dolgunk, mert barikád zár el minket az utca végében, és kényszerek szorongatják a családot, mivel dönteniük kell, menjenek-e vagy maradjanak. Tehát a történet bizonyos momentumai egybecsengenek mai, a pandémiával kapcsolatos gondjainkkal – be vagyunk zárva és aggódunk a saját meg a szeretteink biztonságáért.” Amikor a történet megközelítési módját szerette volna jellemezni, Branagh-t lenyűgözte a kifejezés, amit Pedro Almodóvar a Fájdalom és dicsőség című filmjére alkalmazott. „Autofikciónak nevezte. Az ő életéről szólt, de bizonyos mértékben elemelte a történetet, és én is valami ilyesmit csináltam. Egy fiatal fiú, Buddy szemével látjuk az eseményeket, akit magamról mintáztam. Tapasztalatait filmes és tévés élmények, illetve képzeletbeli történések és sztorik szűrőjén kezdi átereszteni. A gyöngyvásznon látott képek óriási hatással voltak a képzeletem fejlődésére, és meg akartam mutatni, hogy Buddynak ugyanilyen élményei vannak. Imádja a westerneket, és Belfast vadnyugati városnak tűnt, így néha az volt az érzésem, hogy egy westernt írok, amely Buddy képzeletében ölt alakot. Az általa látott filmek a jófiú–rosszfiú ellentétre vannak kihegyezve, az igazak harcolnak a gonoszokkal, és ezt szépen adaptálni tudja a valóságra, amikor látja az utca végén lakó rosszfiút, aki megveri az embereket, és talán még fegyvere is van. Tehát a történet nem konkréten valakinek az életéről szól, hanem sajátos filmmel van dolgunk, amely Buddy fejében pereg. Ötven év távlatából nyilvánvaló, hogy amit Buddy lát, nem pontosan ugyanaz, amit én tapasztaltam, de kétségtelenül keresztülsüt rajta a költői igazság, ami autentikus érvényű és alighanem a legtöbb dráma alapja. A filmben minden abból ered, hogy mi történik egy kilencéves fiú képzeletében.”

„Remélem, a közönség élvezi majd Buddy történetét. Belfastnak megvan a maga sajátos átszellemültsége és virgoncsága, ami remélhetőleg átjön a filmben, amelyet áthat az életigenlő humor. Szeretném, ha a nézők átéreznék a város minden örömét és bánatát, szorítanának majd a családért, és jó lenne, hogy amikor sorsukat összevetik másokéval, rájönnének, hogy nem vagyunk egyedül. Ha filmem mindezt közvetíteni tudja, nem készítettem el hiába.”

Amikor 2020 tavaszára elkészült a forgatókönyv, nagyon gyorsan elindult a megvalósulás felé. Nyáron lezajlott a szereplőválogatás és a produkció előkészítése, és a film a járványügyi korlátozások alatt az elsők között volt, amelynek forgatása megkezdődhetett Észak-Írországban és Angliában. „Próbáltuk megtalálni a pandémia pozitív vonatkozásait – mondja Branagh. – Az egyik az volt, hogy a szereplőknek buborékban kellett élniük, így nagyon hamar családdá tudtak összekovácsolódni, ami döntő fontosságú volt a film szempontjából. A két fiú, Jude Hill (Buddy) és Lewis McAskie (Will) nagyon gyorsan olyanok lettek, mint az igazi testvérek, és jól összebarátkoztak a Moirát alakító Lara McDonell-lel.

A szereplőválogatás

A legfontosabb tényező Buddy megtalálása volt, akinek nézőpontja és képzelőereje a film mozgatórugója. „Mindig nagyon izgalmasnak találtam, amikor kiváló gyerekszínészek eljátsszák azt az élethelyzetet, amelyben ’félre kell tennie a gyerekes dolgokat’, ahogyan a pap mondja filmünkben – folytatja Branagh. – Ez történik John Boorman Remény és dicsőség című filmjében, ahol a háború gyorsítja fel a felnőtté válás folyamatát. Christian Bale lélegzetelállító Spielberg A Nap birodalma című filmjében. Louis Malle Viszontlátásra, gyerekek! című alkotása is korszakalkotó a gyermekek ábrázolását illetően. Látszik, hogy ezek a filmek személyes okokból milyen fontosak voltak a rendezőik számára. Ezeket a történeteket muszáj volt elmesélniük, és valamennyien nagy hatással voltak a mi filmünkre.” A világsikert aratott Trónok harcát Észak-Írországban forgatták, ennek köszönhetően a Belfast stábja nagyszerű infrastruktúrát talált, ami a szereplőválogatást illeti. Első körben vagy háromszáz fiatal fiút hallgattak meg. Az első feszült, távkapcsolással lebonyolított szakasz után a lista harminc főre szűkült, aztán már csak tizenketten maradtak a jelöltek közül, végül Zoomon keresztül választották ki a befutót.

„Jude Hillben olyan fiúra találtunk, aki már meg tudja mutatni kirobbanó tehetségét, de még mindig élvezi, hogy átlagos gyerek tud maradni – mondja Branagh. – A foci ugyanolyan fontos volt számára, mint az, hogy szerepelhet a filmben. Ugyanakkor nagyon komolyan vette a munkát, roppant felkészült és nyitott volt. Érdekes kombinációt vártam el tőle – azt, hogy legyen önmaga, de közel hozza azokat a színészi nüanszokat is, amiket elképzeltem. És ő minden elvárásnak megfelelt. Eszméletlenül nyitott mindenre, és olyan természetesen viselkedik a kamera előtt, hogy nehéz elhinni: ez az első filmje.”

 A felnőtt szereplőktől elsősorban azt várta el Branagh, hogy rendkívül hitelesek legyenek. „Catriona Balfe, aki Anyát alakítja, ír származású, a határ mellett nőtt fel, tökéletesen érzi a dialektusokat és tudja, hogyan él egy ír család – mondja a rendező. – Az apát játszó Jamie Dornan pedig hamisítatlan belfasti gyerek. Ciarán Hinds, aki Buddy nagyapját, Apust alakítja, nagyjából egy mérföldre onnan nőtt fel Belfastban, ahol én éltem.” Judi Dench ereiben szintén ír vér csörgedezik – édesanyja dublini volt –, és minden szerepére olyan alaposan felkészül, hogy bárkit el tud játszani. Ezek a színészek olyan hatalmas lendülettel játszottak, hogy csak ámultam, és közvetlenségüknek köszönhetően gyorsan családdá tudtak kovácsolódni.”

A főszereplők

Buddy (Jude Hill) kilencéves fiú, van egy bátyja. Imádja a szüleit és a nagyszüleit, és mielőtt a baljós események elkezdődnének, tökéletes az élete. Nyugodtan játszik az utcán, ahol mindenki ismeri őt, játékautókat gyűjt, amiket édesapja hoz neki Angliából, kedvenc filmjeit nézi a tévében és rendszeresen moziba jár a családjával. Szeretné, ha több csoki és kevesebb egyházi szertartás lenne az életében. A helyi általános iskolába jár, ahol az osztály legjobbjai közé tartozik. A legjobb tanulók egyikeként szíve választottja, Catherine közelében ülhet, akit majd feleségül vesz, ha nagyobb lesz, feltéve, ha összeszedi a bátorságát, hogy szóba elegyedjen vele. „Azonnal megtetszett a forgatókönyv – mondja Jude. – Aztán mindennek utánanéztem, amit nem értettem. Ilyen volt a belfasti szleng, mivel én nem onnan származom, bár mostanra egy csomó mindent megtanultam belőle. Buddy olyan, mint én, mert ő is szőke és szereti a focit, bár rossz csapatnak drukkol.” Jude ugyanis Liverpool-szurkoló, míg Buddy a Tottenham Hotspurs rajongója. „Szeret rosszalkodni, gyakran bajba kerül, de a végén jól jön ki a dologból. A forgatás príma élmény volt. Szoftvermérnök akartam lenni, de most már biztos, hogy a színészetet választom.”

Anya (Caitríona Balfe) Jude és bátyja, Will édesanyja. Dolgozó nő, szeret sokat nevetni, de képes gyorsan kijönni a béketűrésből, odaadó feleség, ám ha kiborítja a férje, röpködnek a tányérok. Imádja a gyerekeit, akárcsak az utcákat, ahol felnőtt, meg a rokonok és barátok nagy családját, akikhez őszintén kötődik. Finom elegancia sugárzik belőle, ami diszkréten megkülönbözteti az őt körülvevő tömegtől. Bár szűkös a családi költségvetés és nem látogat puccos butikokat, egyszerű öltözködése ellenére is megvan a maga stílusa. „Csodálatos és meglehetősen összetett karakter – mondja Caitríona Balfe. – Magabiztosan irányítja a kis birodalmát és szűkebb közösségében mindenki felnéz rá. A nehézségek többségével meg tud birkózni, de megvannak a maga korlátai, mert nehezen lát messzebbre, mint az általa jól ismert terep, és a tény, hogy nagy változások történnek a világban, félelemmel tölti el.”

Apa (Jamie Dornan), Buddy édesapja asztalos, aki kénytelen Angliában dolgozni, ahol sokkal jobbak a munkalehetőségek és a keresetek is, ami jól jön, miután volt egy kis problémája az adóhatósággal. Egy-két hetente hazatér szeretett családjához, ilyenkor sokat foglalkozik a fiaival, játszik velük, elkíséri őket az iskolába vagy az egész családot elviszi moziba. Imádja a szüleit is, Apust és Nagyit, akik a közelben laknak. Apa tökéletesen érti, milyen veszélyek fenyegetik a családját Belfastban, és kényszerű távollétei alatt nagyon aggódik értük. Mindenáron meg akarja védeni őket. „Jó ember, aki a családja boldogulását tartja szem előtt ezekben a nehéz időkben – mutatja be a karaktert Jamie Dornan. – S mivel a környékről származom, jól tudom, milyen egy belfasti férfi. Belfastban már csak úgy mennek a dolgok, hogy lehet félelemben élni, miközben majdnem minden helyzetben képesek vagyunk örömet és okot találni a nevetésre. Ez az egyik dolog, ami miatt a forgatás minden percét élveztem, mert a tipikus belfasti humor nemcsak a forgatókönyvet hatja át, hanem a szereplők és a stábtagok is az első pillanattól ezt képviselték.”

Nagyi (Judi Dench) Buddy nagymamája, Apa édesanyja, akinek nélkülözhetetlen szerepe van unokája nevelésében. Buddy mindennap átmegy a nagyszüleihez iskola után, és nekik könnyít a lelkén, elmesélve a lányokkal kapcsolatos problémáit vagy azt, hogy aggódik a szülei miatt. Nagyi bölcs tanácsokat ad, hogy ellensúlyozza Apus romantikus életfelfogását, ő a realista és a főnök a házban, elég erős ahhoz, hogy minden helyzethez képes legyen alkalmazkodni. „Imádja Buddyt – mondja Judi Dench. – Van egy unokám, akivel nagyon közel állunk egymáshoz, tehát át tudom érezni, milyen a kapcsolat Buddy és Nagyi között. És Ken micsoda tehetségre bukkant! Jude tökéletes választás, természetes érzékenységgel kezel mindent, ami a kamera előtt történik, és soha nem jön zavarba. Szenzációs fiú, szeretnék ott lenni, amikor felnőtt színésszé növi ki magát.” Dench gyakran dolgozik Branagh-val, aki színpadon és filmekben is többször rendezte őt. „Nagy élvezet Kennel dolgozni – mondja a színésznő. – Bármilyen szerepet ajánl, mindig elvállalnám. Egyszer küldött egy sms-t egy megbeszélésről, hogy majd beugorna hozzám, hogy elmesélje, milyen új szerepet szán nekem, mire azt válaszoltam: maradj csak a megbeszélésen, vállalom a szerepet, pedig azt sem tudtam, miről van szó.” Branagh otthonában kereste fel a színésznőt a Belfast forgatókönyvével. „A szemem már nem elég jó ahhoz, hogy olvasni tudjak – meséli Dench. – Ken egy szuszra felolvasta nekem az egész könyvet. Láttam, mennyire fontos neki ez a téma. Természetesen már a felolvasás előtt igent mondtam neki, most pedig, hogy kész a film, legszívesebben újra leforgatnám az egészet, olyan nagyszerű élmény volt.”

Apus (Ciarán Hinds), Buddy nagyapja, Apa édesapja ízig-vérig Belfast szülötte. Vonzó, romantikus, kedves, kiegyensúlyozott, szarkasztikus humorú ember, aki imádja a feleségét, amióta csak először meglátta. Odavan Buddyért és erkölcsileg kifogásolható tanácsokkal látja el, hogyan csaljon a matekvizsgán. A fiához hasonlóan fiatal korában ő is Angliában dolgozott a jobb kereset reményében, bányász volt, amit megsínylett a tüdeje. Nagyon szereti őt a családja és a közösség, amelyben él. Hinds Belfastban nőtt fel, azon a környéken, ahol Branagh is, de nem ismerték egymást. „Katolikus vagyok – mondja a színész –, Ken pedig protestáns, úgyhogy sosem találkoztunk volna, ráadásul idősebb is vagyok nála, de a film új dimenziókat nyitott meg számomra a történelemmel, az idővel és a gyerekkorral kapcsolatban. Finoman kidolgozott, szívmelengető és vicces a forgatókönyv, különösen az tetszik benne, ahogy az emberek kedvességét, humorát és a közösség összetartó erejét ábrázolja. Emlékszem, hogyan tört ki hirtelen az erőszak, pont úgy, ahogy a film elején történik. Az ember egy héttel azelőtt lépett a Holdra, hogy Belfast lángokba borult. Belegondoltam, mit érezhetett egy Apus korabeli ember, amikor rövid időn belül két ilyen rendkívüli esemény történt.”

A film látványvilága: a korabeli Belfast megalkotása

Branagh-t személyes kapcsolat fűzi az utcához, ahol egykor felnőtt, ezért Jim Clay látványtervezőhöz fordult, hogy alkossák meg a régi környéket. Clayjel korábban három filmben is együtt dolgozott: Halál a Níluson (Death on the Nile – már a hazai mozikban!), Artemis Fowl, Gyilkosság az Orient Expressen (Murder on the Orient Express). „Együtt róttuk Belfast utcáit – meséli Clay. – Az utca, amit megépítettünk, már nem létezik, de érezni lehet, milyen volt a város a hatvanas években. Érdekes, hogy milyen kicsi ez a város. A legfeltűnőbb dolog, hogy sok utcából dombok látszanak a házak mögött az egyik irányban, és kikötői dokkok a másik irányban. Szóval mindig tudja az ember, éppen hol van. Forgattunk valamennyit Belfastban, de a járvány miatt nem foglalhattunk el egy valódi utcát, arra kérve a lakosokat, hogy egy időre költözzenek ki otthonaikból, ezért az angliai Hampshire-ben, a Farnborough repülőtéren építettük meg az utcát. Őrülten hangzik, hogy egy kis nemzetközi repülőtéren, a kifutópálya végében raktuk össze a díszletet, miközben a gépek föl-le szálltak, de működött a dolog. A közelben pedig találtunk egy üres iskolát, ahol fölvehettük a kórházas és az iskolai jeleneteket.”

Branagh nagyon elégedett volt, amiért a díszlet sok szabadságot adott neki. „Mindent össze tudtunk hozni, amit szerettem volna, és az összes lehetséges szögből fel tudtuk venni a jeleneteket. Különös tekintettel arra, hogy az utcát pontosan úgy tudtuk ábrázolni, ahogy a kilencéves Buddy látja, hangsúlyozva mindent, ami felkelti a figyelmét. Képesek voltunk létrehozni azt a feszültséget, ami egy húsbavágóan reális hely és a gyermeki képzelet között keletkezik – Buddy azzal népesíti be a valódi világot, amivel csak akarja, kastélyokkal, vadnyugati városokkal és hegyekkel, amelyekben dinoszauruszok dübörögnek. Bemutathattuk, hogy egy kilenc éves gyerek képzelete nem ismer határokat.”

A filmet fekete-fehérben forgatta Haris Zambarloukos operatőr, aki Branagh régi munkatársa (Halál a Níluson, Gyilkosság az Orient Expressen, Hamupipőke, Thor). „Színes és fekete-fehér filmeken nőttem fel – mondja Branagh. – Később megtudtam, hogy létezik egy árnyalat, amit ’hollywoodi fekete-fehérnek’ hívnak, ez selymes, bársonyos fekete-fehér tónus, amelyben mindenki sokkal elbűvölőbbnek tűnik. Ilyet akartam használni, mert egy kilenc éves fiú hihetetlenül elbűvölőnek találhatja a szüleit, és ebben a tónusban minden, amit látunk, kicsit elemelhető a valóságtól. Amikor fekete-fehér sajtófotókat látunk, például Cartier-Bressonnál, azt tapasztaljuk, hogy extra hitelességet kapunk, holott nem is így látjuk a világot. Érdekes paradoxon, hogy egy költői eljárás harsogóan reális hatást eredményez. Ezért akartam beépíteni a filmbe a ’hollywoodi fekete-fehéret’, így a leghétköznapibb környezet is elbűvölővé válik, olümposzi dimenziót nyer.”

Történelmi összefoglaló

Az ír szigetet 1921-ben kettéosztották. Ulster tartomány hat megyéjéből lett Észak-Írország, és Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága része maradt. A sziget fennmaradó része függetlenné vált Ír Köztársaság néven (ír nyelven Eire). 1967-ben jelentős politikai és polgári nyugtalanság bontakozott ki Észak-Írországban a katolikus kisebbség diszkriminációja miatt, amely lakhatási problémákkal és munkanélküliséggel küzdött. 1969-ben erőszakos cselekményekre került sor Belfastban, Észak-Írország fővárosában. Sok család elköltözött a munkásnegyedekből, nem keveseket egyenesen kényszerítettek erre, ez volt a legnagyobb lakossági átrendeződés a második világháború óta. Észak-Belfastban volt a legfeszültebb a helyzet, itt történt a legtöbb erőszakos haláleset egész Észak-Írországban, sok civil áldozattal. Az időszakról azóta számos film készült.

UIP Dunafilm