0

Röviden: A Fire Saga története / Artemis Fowl / Force Of Nature / You Should Have Left / Éjjeli ragadozó

írta Minime

Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története (Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga) – Lars Erickssong (Will Ferrell) gyerekkori álma, hogy megnyerje az Eurovíziós dalfesztivált, oldalán Sigrit Ericksdottir-ral (Rachel McAdams), akivel közösen alkotják a Fire Saga elnevezésű formációt. Husavik izlandi kisvárosának parkolóőre és általános iskolai tanítónője tehát nagy álmokat szövöget. Van bennük akarat, némi tehetség és társul melléjük számos balszerencsés esemény, mitikus és kevésbé folklóros balszerencse. Erick szkeptikus apja, Erick (Pierce Brosnan) sem könnyíti meg a dolgukat, hiszen fiát és álmát semmibe sem nézi. Sigrit pedig, mint a kisváros legszemrevalóbb teremtése, kissé furán mutat a mamlasz, de eltökélt Lars oldalán. Kettejük története ez a film, ami megidézi az Eurovíziós dalfesztiválok giccstől és ripacskodástól fuldokló világának minden sarkalatos aspektusát, és azért a néző eszébe juttatja, hogy néhány igazán kiváló előadó és sláger is hírnevet szerzett magának, ezen az igazából komolyan soha nem vett eseményen. Ferrell, mint társíró gondoskodik a rá jellemző és a nézők számára egyre inkább terhet jelentő bugyuta humorának jelenlétéről, míg McAdams a naiva-komika mezsgyén letolja a vászonról behemót, ám éneklésben abszolút nem tehetségtelen színésztársát. A filmet a Netflix készítette el, David Dobkin rendezésében, akinek volt már ennél jobb munkája is. Egy igazi klasszikus vígjáték is lehetett volna, ha kevésbé PC, és mer bátrabb lenni, de azért annyira így sem rossz. A film legnagyobb értékeként mindenképpen ki kell emelni Molly „My Marianne” Sandén svéd énekesnőt, aki McAdams karakterének hangját prezentálja, valami elképesztően igényes és gyönyörű énekléssel, különösképpen a Hometown című dal tekintetében. Azonban a film ezzel együtt sem felejthetetlen élmény. Értékelés: 50 %

Artemis Fowl – Hatalmas csinnadrattával beharangozott, őrületes látványvilággal kecsegtető filmként emlegették ezt az alkotást a koronavírus járvány előtt. Eoin Colfer misztikummal és mesével, legendákkal és hősökkel felvértezett azonos című regényéből az adaptáció után, valamint a hosszú évekig húzódó „sehová nem haladunk” folyamat lezárását követve Kenneth Branagh készíthetett mozifilmet. A történet „egyik” címszereplője Artemis Fowl (Colin Farrell), egy rendkívül gazdag és titokzatos úr, aki több értékes műtárgy eltűnésébe keveredik bele. Fia, a 12 éves, ifjabb Artemis (Ferdia Shaw) sem unatkozik, hiszen kivételes intelligenciája és pökhendisége révén sikeresen elüti az időt iskolatársai és tanárai megalázásával. Miután apjának nyoma vész, a kis „zseni” hozzálát a kirakós darabok összeállításához, és apja keresésére indulna, ha igazából lenne esélye erre, de a megjelenő mesebeli lények, tündék, trollok, kentaurok és egyéb izék ebben megakadályozzák. Kiderül, hogy apja sokkal fontosabb szerepet tölt be a két világ egyensúlyának és békéjének megőrzésében, mint azt bárki gondolta volna, és ő az, aki a gonosz Opal Koboi nevű csuklyás varázslófigura elől sikeresen elrejtette az Aculos nevű varázstárgyat, amivel uralni lehetne a világot. Nos ez a film egyszerűen rossz, sőt irtózatosan buta és bugyuta, Farrell örülhet a mellékszerepnek, azonban Judi Dench rendesen beletenyerelt a tutiba ismét ezzel a méltatlan szereppel. A látványvilág, a történet, minden átlagos és gyerekes. A szereplők jellegtelenek és gyengék, a sztoriban simán benne volt egy franchise indulása, de hálistennek ez már nem történik meg. A filmet egyébként a Disney+ mutatta be. Értékelés: 10 %

Force Of Nature – Puerto Rico szigetét tornádó éri el. A lakosság kitelepítését a rendőrségre bízzák. Cardillo rendőrtiszt (Emile Hirsch) és társa, Jess (Stephanie Cayo) egy társasház lakóinak kimenekítésére kapnak utasítást, akik nem akarják elhagyni lakóépületüket. Miközben próbálják meggyőzni többek között a súlyos beteg, ám annál érdesebb modorú ex-rendőrt, Ray-t (Mel Gibson) és az őt ápoló lányát, Troy-t (Kate Bosworth) az evakuációról, egy helyi rablóbanda üt rajta az épületen, amelyben értékes műkincseket sejtenek. Cory Miller forgatókönyvét Michael Polish rendező rakta össze, és sikerült egy B-kategóriás zsánerkaraktereket felvonultató, nem túl izgalmas filmet készítenie. A főszereplők és személyes kapcsolataik éppen csak annyira hitelesek és érdekesek, hogy a jeleneteket egyikből a másikba sodorják, miközben a morcos és zsörtölődő Gibson zsigerből mindenkit lejátszik a vászonról. Mindenképpen meg kell említenünk, hogy a rendező és a Troy-t alakító Bosworth házasok, így elképzelhető, hogy a film a feleség karrierjének újraindítását célozta volna meg, de azt kell mondanunk ezúttal sem járt sikerrel. Egy a Vízözönre hajazó, bár kevésbé nedves, ám hasonlóképpen erőltetett és gyenge próbálkozás, amiből kijön az, ami az elődből is: egy egyszernézős B-filmélmény. Értékelés: 30 %

You Should Have LeftDaniel Kehlmann német író 2017-es, azonos című regényéből készült pszicho-thrillerrel van dolgunk, amelyet a forgatókönyvíróként kifejezetten elismert és sikeres David Koepp rendezett meg a saját maga által adaptált forgatókönyvből. A történet egy idősebb bankárról, Theo-ról (Kevin Bacon), jóval ifjabb nejéről, a színésznő Susannáról (Amanda Seyfried) és egy családi nyaralásról szól a festői, ám misztikus Wales rurális miliőjében. A pár a köztük lévő korkülönbségből adódó ellentétek és gyermeknevelési összezördülések miatt szánja rá magát egy ház kibérlésére és a közös nyaralásra, azonban a vakáció egyre inkább furcsa fordulatokkal kezd gazdagodni, amivel a film főhősei nem tudnak igazán mit kezdeni. Theo számára lassan két dolog kezd biztosan körvonalazódni: az egyik, hogy nem biztos benne, hogy képes lesz megőrizni önmagát, és hogy az eseménynek közük lehet az első feleségének szokatlan halálához. Bacon és Seyfried között egyszerűen nem működik a kémia semmilyen szinten, ez mindenképpen a film hátrányára válik, ahogyan a kidolgozatlan misztikum is a háttérben, amit valószínűleg a regény jobban kibont, mint amennyire az a filmben megtörténik. Ígéretes pszicho-thriller-horror alapanyagból készült, de sajnos nem üti meg azt a mércét, ami miatt akárcsak a „megnézem még egyszer” szintet is képes lenne megütni. Ebben a stílusban a 2010-es Ördög klasszisokkal jobb film. Értékelés: 30 %

Éjjeli ragadozó (Night Hunter) – Egy fiatal nő a halálba ugrik üldözője elől. Walter Marshall nyomozó (Henry Cavill) kapja meg az ügyet. Eközben egy volt bíró, Michael Cooper (Ben Kingsley) a fiatal Larát (Eliana Jones) csalinak használva pedofilokat kap el és kasztrál. Az egyik esetnél azonban Larát elrabolják, és csak a fülbevalójában lévő nyomkövetővel sikerül megtalálni. Marshall őrizetbe veszi a láthatóan instabil elmeállapotú gyanúsítottat (Brendan Fletcher), akit a rendőrségi pszichológusnő, Rachel Chase (Alexandra Daddario) próbál kikérdezni hátteréről és motivációjáról, sikertelenül. Cooper és Marshall közös nyomozása nem akar sikerrel járni, hiszen a gyanúsított őrizetbe vételétől függetlenül továbbra is történnek támadások az esettel kapcsolatban álló személyek ellen, ami több elkövetőt sejtet. David Raymond író-rendező egészen neves szereplőgárdát nyert meg filmjéhez, ám sajnos ezzel a csapattal sem tudott maradandót produkálni. A thriller-krimi zsáner szinte összes elemét és elvárt, majd bekövetkező összes fordulatát elsüti a film során. Kingsley és Cavill láthatóan csak szenvednek a szerepükben, míg Daddarióról végleg kiderül, hogy vakító kék szemén és két mellén kívül nem rendelkezik számottevő tehetséggel. Bőven felejthető. Értékelés: 10 %

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *