Aranyélet – 1-3. évad

írta Nikodémus

Meddig kell eljutnia egy embernek, hogy végleg kiölje magából a lelkiismeretet? Hová kell süllyednie, hogy már észre se vegyük a lelkét, csupán üzekedő vagy rúgkapáló állatként tekintsünk rá? Olyan morális végpont ez, amit kevés krimi képes (vagy mer) elérni, nem is szólva az onnan való visszatérés reményéről. Ezt ígérte az HBO magyar fejlesztésű sorozata, amely megjelenése idején alaposan felkavarta a közbeszédet, és sokan máig úttörő tévétörténeti sorozatként emlékeznek rá. Az Aranyélet három évadát mostanság, egyben pótolva tulajdonképpen igazat adok ezeknek a hangoknak, mégis nehéz eldöntenem, mivégre is ez a nagy felhajtás.

Miklósi Attilát (Thuróczy Szabolcs) apja halálos ágyához hívják. A búcsú nem úgy sikerül, ahogy szeretné, ezért megfogadja, hogy szakít korábbi életével, ami esetében annyit tesz, hogy felhagy a piti bűnözéssel, és végre tiszta állást, rendes munkát keres. Felesége, Janka (Ónodi Eszter) finoman szólva sem rajong az ötletért, hiszen a rózsadombi villát és a luxuséletet nem éppen legális akciókkal szerezte meg neki a férje. Képbe kerül elég gyorsan még két gyerekük: egyikük, Márk (Olasz Renátó) épp gejl gengszterrappel lázadna apja ellen, másikuknak, Mirának (Döbrösi Laura) most nyílik rá a csipája, mit is csinál valójában az apja. Krigler Gábor és producertársai okosan ismerték fel, hogy a finn eredetit nem sokáig lehet követni sem hangulat-, sem cselekményvezetésben, így pár rész után a sorozat elég hamar a rendszerváltozás utáni magyar rögvaló bűnleltárává válik. Egy kis illegális faszállítmány itt, egy kis fantomcégezés ott, némi lakásmaffiázás amott, és mindjárt relevánsabb az Aranyélet, mint a kortárs magyar valósággal alig találkozó filmes produkciók többsége. Pártpolitizálástól szerencsére nem kell tartani, Dyga Zsombor és Mátyássy Áron pedig jó stílusérzékkel, az amerikai sorozat-esztétikát elegánsan használva rendez. Néhány írói fordulaton azért felhúztam a szemöldököm, és bizony a főszereplők közül sem találja mindenki magát az események sodrában, a finálé azonban kíváncsivá tett a folytatás iránt.

És ahogy illik, a következő évadra emelkedtek a tétek. Attila szándékai ellenére egyre nagyobb ügyekbe sodródik bele, Márk megkezdi bűnözői karrierjének kiépítését (ezúttal az egyetemen), előlép az árnyékból a keresztapa (Hollós Endre – Anger Zsolt), és feltűnik a háttérben egy még fenyegetőbb főgonosz (Gáll Feri – Végh Zsolt). A cselekmény szinte részenként csavarodik markánsakat, ám a drámai súly ettől különös módon pont csökken. Börtönből vagy rendőrségről be és ki, szinte mindegy: szereplőink mindent megúsznak (vagy épp mindenért megbűnhődnek), jellemrajzuk egy idő után elveszti hitelét. Talán épp ezért lett különösen izgalmas a 2. évadon végigvonuló flashback-jelenetsor, ami egyrészt motivációt próbál találni főszereplőink jelenbeli viselkedésére, másrészt felvillant valamit a rendszerváltozás Magyarországának vadkapitalizmusából. Már ez utóbbiért megérte leforgatni az egész sorozatot (csak az a parókát tudnám feledni…). A különösen véres 5. rész végére az alkotók igazi álomgyári gépfegyveres leszámolást rittyentenek Budapest belvárosába, jelezve, hogy a sorozat bűndrámáról végleg átváltott a nagyléptékű gengsztersztori műfajára. Hogy ez jó-e, ízlés kérdése, mindenesetre a fokozás értelemszerűen nem volt folytatható.

Logikus volt tehát, hogy a Miklósi család két budapesti évad után vidékre, egy Dunakanyar-beli városkába menekül, ahol a feleség polgármesteri ambíciókat dédelget, a férj megpróbálja újrakezdeni, a gyerekek pedig mindenfelé: mindenki sütögeti a saját kis pecsenyéjét. Persze ahogy eddig, a felszínből nagyjából egy szó sem igaz, a beígért “nagy üzlet” egyre csak késik, Janka terhes, Márk sokadszor kavar be, és mintha Endre bá’ árnyéka is kísértené a családot. Az írók ezúttal megpróbáltak újra kicsiben gondolkodni, és a 2010 utáni oligarcha-Magyarország viszonyait vették célba elcsalt közbeszerzéssel, megkent terület-átminősítéssel, bábuként rángatott polgármesterrel, újságíró-csicskítással. A kísérlet sajnos nem sikerül, pár jó pillanattól eltekintve ugyanis mostanra már tényleg nincs semmi, ami összetartsa a Miklósi családot. Ez volna pedig a kötőanyag, ami köré a társadalomkritikát fel lehetne vázolni, de ha a szerkezet inog, nem bírja a díszítést. A szappanoperára váltott évad során néha egészen abszurd fordulatokba botlunk: a fiú a nagybátyóval öletné meg a saját apját (előtte azért fényes nappal megszöktet egy elítéltet a börtönből), a lány afféle női Batmanként öntörvénykezésbe kezd egy ügyész oldalán, a részeg polgármester a színpadról olvas be kitartóinak a városi bálon, a 7. rész kamaradrámai próbálkozása pedig több esetben elnéző mosolyt csal a néző arcára. A befejezés viszont zseniális: első látásra hepiend, alaposabban megnézve viszont könyörtelen vezeklés, amit megkoronáz az újsághír, amin Janka karácsonyi pontyrántása fekszik.

Meddig kell eljutnia egy embernek, hogy végleg kiölje magából a lelkiismeretet? Hová kell süllyednie, hogy már észre se vegyük a lelkét, csupán üzekedő vagy rúgkapáló állatként tekintsünk rá? Az Aranyéletet figyelve végig ez járt a fejemben: van-e még ezekben az emberekben törődés, figyelem, szeretet? Mint kiderült, akad, még ha súlyosan defektusos is. A lelkiismeret viszont egy idő után már alig adott hírt magáról – de nem azért, mert pokoli mélységekbe szálltunk le a karakterekben, hanem azért sajnos, mert szinte mindegyikük a cselekményvezérelt forgatókönyvírás áldozatává vált.