Megfojtott virágok – A kulisszák mögött

A huszadik század fordulóján az olaj mesés vagyont hozott az oszázs törzs tagjainak, szinte egyik pillanatról a másikra valóságos krőzusok lettek. Az őslakosok pénze azonnal felkeltette a fehér nyerészkedők figyelmét, akik kezdetben megtévesztéssel, zsarolással és lopással próbálták őket megrövidíteni, majd gyilkossághoz folyamodtak. A Megfojtott virágok megtörtént eseményeken alapuló nagyszabású vadnyugati bűneposz, amelyet egy különös szerelem fénytörésében ismerhetünk meg: Ernest Buckhart (Leonardo DiCaprio) és Mollie Kyle (Lily Gladstone) kapcsolatában az igaz szenvedély a legsötétebb árulással fonódott össze. A film további főszereplői Robert De Niro és Jesse Plemons, rendezője az Oscar-díjas Martin Scorsese, a forgatókönyvet Eric Roth és Scorsese írták David Grann bestselleréből.

Film lesz a bestsellerből

David Grann, az elismert író-nyomozó újságíró, a New Yorker állandó szerzője elfeledett történeteket tár fel és mond el mélyreható alapossággal és közérthetően. 2009-ben megjelent első sikerkönyve, a The Lost City of Z: A Tale of Deadly Obsession in the Amazon, amely az eltűnt brit felfedezőről, Percy Fawcettről szólt, bestseller lett, 2016-ban pedig James Gray filmet rendezett belőle. Grann rövidebb lélegzetű műveiben feldolgozta az Árja Testvériség nevű neonáci börtönszindikátus történetét, írt a korrupcióért elítélt James Traficant képviselőről és a bűnözők elbűvölő császáráról, Forrest Tuckerről – a cikk nyomán készült Robert Redford utolsó filmje Úriember revolverrel (The Old Man and the Gun, 2010) címmel. Öt éve született Grann remekbe szabott riportja a mitikus, talán nem is létező óriáspolipról és az őt üldöző megszállott tengerbiológusról.

Grann 2017-ben megjelent Megfojtott virágok című dokumentumregénye egyedülálló a maga nemében: ízig-vérig amerikai történetet mesél el bűnről és fajgyűlöletről, egyszerre szólván az ország múltjáról és jövőjéről. A cselekmény jórészt az 1920-as években játszódik, amikor a vadnyugat hőskorának már leáldozott, a középpontban a földrablás áll, és az a folyamat, amelynek eredményeként új bűnüldöző szervezet születik. Grann könyvének hősei az oszázs (osage) törzs tagjai, akiket szülőföldjükről, az Ohio és a Mississippi völgyeiből nyugat felé űztek Missouri és Kansas államokon át, s az 1880-as évek végén Oklahomában, az Indián Területnek nevezett rezervátumban zsúfoltak össze. 1894-ben olajat találtak az oszázsok földjén, akik ebből hihetetlenül meggazdagodtak, mert a lelőhelyeket fejlesztőknek adták bérbe. A területet ellepték a kapzsi haszonlesők. Az őslakosokat arcátlanul kizsákmányolták, nem csupán a gombamódra szaporodó iparvároskákban, amelyek a bűnözés melegágyai voltak. A kormány is áldását adta az őslakosok kifosztására, mert létrejött a korrupt, nyíltan rasszista „gondnoksági” intézményrendszer, amelynek égisze alatt fehér gyámok intézték az őslakosok pénzügyeit, súlyos milliókkal rövidítve meg őket. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, a húszas évek elején, az úgynevezett Terrorhullám idején több tucatnyi oszázst gyilkoltak meg rejtélyes körülmények között – a lassú mérgezést is beleértve –, hogy az olajkitermelésből rájuk eső busás részesedésüket (az őslakosokat alanyi jogon kvóta illette meg a földjükből járó jövedelem után) örökölni tudják az oszázs családokba mögöttes szándékkal beházasodó nyerészkedők. Az FBI 1923-ban nyomozásba fogott az oszázsok kérésére, ez volt az első komoly gyilkossági ügyek egyike. Ám a tragédia már megtörtént.

„Kimondottan reveláció volt” – mondja Leonardo DiCaprio Grann könyvéről, rámutatva, hogy az 1921-es, szintén rasszista indíttatású kétnapos tulsai mészárlás a közelben, alig félórányi autóútra történt. (Szomorú tény, hogy a két szörnyű esetről csak egy évszázaddal később értesült a szélesebb közvélemény.) „A tulsai mészárlás során nyílt fegyveres harc folyt a helyi afroamerikai közösség ellen, ám ez az általunk taglalt bűncselekménysorozat sokkal alattomosabb volt és hosszú éveken át tartott. A következmények pedig máig tetten érhetők.” DiCaprio 2016-ban, még a könyv megjelenése előtt megvette annak jogait, munkatársai pedig felhívták rá Martin Scorsese figyelmét egy lehetséges hatodik közös munka munka reményében. A színész és a rendező olyan filmeket vittek együtt sikerre, mint a New York bandái (Gangs of New York), A tégla (The Departed) vagy A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street). „Amikor olvasni kezdtem David Grann könyvét, rögtön megjelent előttem minden – a szereplők, a környezet, a történések –, és tudtam, hogy ebből filmet kell csinálnom – mondja Scorsese. – Külön bónusz volt, hogy újra Leóval fogok dolgozni.”

Ám a rendező akkor még a Némaság (Silence) című filmjének vágási munkálataival volt elfoglalva, és elkészítésre várt nagyszabású, végül három és fél órásra sikeredett Az ír (The Irishman) című maffiaeposza is, ezért csak 2017 elején tudott leülni Eric Roth-tal, hogy megírják a forgatókönyvet. A Megfojtott virágok arra is lehetőséget adott, hogy végre ez legyen Scorsese „westernje”, a műfaj iránt ugyanis a rendező gyerekkora óta rajong. „Mindig is szerettem volna westernt csinálni, de idáig nem jött össze – mondja Scorsese. – Gyerekkoromban rengeteg westernt láttam, és a legtöbbet imádtam – ideértve a Roy Rogers-filmeket, amelyeket leginkább gyerekeknek készítettek, de a negyvenes-ötvenes évek bonyolultabb darabjait is. Azok a filmek érdekeltek, amelyek a hagyományos westernmitológiára épültek, a lélektani westernek kevésbé fogtak meg. A történelem ismerete nem arra szolgál, hogy biztosítsuk a folytonosságot vagy ismételgessük, ami megtörtént, hanem hogy ihletre leljünk és fejlődni tudjunk a tapasztalatok birtokában. Ezekből a filmekből építkeztem alkotóként, de arra is ösztönöztek, hogy jobban belemerüljek a történelembe.”

Törvénytelenség a hátországban

Az első forgatókönyvnek még más volt a főhőse: Thomas Bruce White Sr., a hős texasi határvadász és FBI-ügynök, aki megoldotta az oszázsok ellen elkövetett gyilkosságok ügyét. Scorsese és Roth három évig dolgozott a forgatókönyvön, és végigvették a történet minden aspektusát Tom White karakterének szemszögéből. Aztán kiderült, hogy nem ez lesz a jó megoldás. „Miért csinálunk filmet Tom White-ról, amikor az oszázsokról szól a történet? – emlékszik vissza a rendező, milyen kérdés merült fel benne. – Ebben az esetben így nézne ki a filmünk: leszáll a vonatról, látjuk a csizmáját, aztán feligazít a kamera, és ott áll előttünk az emberünk Stetson-kalapban. Bemegy a városba, közben meg se mukkan. Láttuk ezt már egy párszor.” Scorsese attól tartott, ez a szerep kevés lenne DiCaprio számára. Egy korai olvasópróba aztán igazolta kételyeit. Vagy egy héttel később DiCaprio jelentkezett, és megkérdezte: „Hol van a lélek ebben a történetben?” „Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttünk, hogy az oszázsok szemszögéből kell elmesélnünk a történetet, ami így már nem egy újabb FBI-nyomozásról szól – mondja DiCaprio. – A könyv kitűnően működik, de mi majdnem abba a hibába estünk, hogy megint előadjuk: eljön a nagy fehér főnök egy FBI-ügynök képében, és mindent rendbe tesz. David Grann mindig is kötötte az ebet a karóhoz ez ügyben: ha filmet csináltok ebből, ki kell domborítanotok az oszázsok szerepét.”

A forgatókönyv átírása két évet vett igénybe, ezalatt mindenki más projekten is dolgozott: DiCaprio leforgatta a Volt egyszer egy Hollywoodot, Roth a Dűne forgatókönyvét csinosítgatta, Scorsese pedig Az ír logisztikájával volt elfoglalva. Végül összeállt a kép. Közvetlenül az oszázs gyilkossági per bírósági irataiból és magának a pernek Grenn általi rekonstruálásából sikerült összerakni a drámai csúcspontot, amit Roth öntött végső formába. Bíróság előtt áll Ernest Burkhart, a dörzsölt első világháborús veterán, aki az oklahomai Fairfax olajmezőin talált munkát. Eskü alatt vallomást tesz arról, hogyan vett részt a nagybátyja által kitervelt összeesküvésben, amely arra irányult, hogy beházasodik egy tehetős oszázs családba, és bűnrészességet vállal a felesége nővéreinek, sógorának, unokaöccsének, sőt az anyjának megölésében. Mindezt annak érdekében, hogy reá szálljon a felesége részesedése. Mollie, a feleség lett volna a következő áldozat.

„Ez volt számunkra az érzelmi katarzis pillanata – emlékszik vissza DiCaprio. – Összetett, komor és izgalmas egy adott karakter szempontjából. Hiszen arról a kérdésről van szó, hogyhogy ez a két ember együtt tudott maradni még a per után is. Végül aztán különváltak. Marty nagyon ért ahhoz, hogy megmutassa az ilyen gyötrődő, nem túl kellemes karakterek emberi oldalát. Ezt kellett a film középpontjába állítani, nem azt, hogy egy kívülálló megfejti a rejtély titkát.” Scorsese számára az árulás témája jelentette az ajtót, amelyen belépve a sajátjának érezhette a Megfojtott virágokat. „Ernest és Mollie kapcsolata képviseli az igazi drámát ebben a történetben. A bizalom és a szerelem a kiindulópont, aztán látjuk, mindezt hogyan teszik tönkre és árulják el. És mi a motiváció? Hogy mindig több kell, több föld, több pénz. Kötődöm ehhez a témához, talán a kulturális gyökereim miatt.”

Archív fotók innen.

A szereposztás

DiCaprio teljesen beleásta magát Ernest Burkhart szerepébe, hogy fogódzót találjon a történethez. „Alkalmazkodott az oszázs kultúrához, és olyanná vált, mint egy kaméleon – mondja a színész. – Szoros kapcsolatba kerültünk az oszázs közösség tagjaival, rengeteget segítettek. Kitűnő tanácsokat adtak, így el tudtunk merülni a történet világában.” Amikor csak lehetséges, DiCaprio a leghitelesebb források alapján tájékozódik, néha a karakter leszármazottait vagy rokonait keresi meg. Esetünkben még így is pályafutása egyik legösszetettebb és legellentmondásosabb alakítása előtt állt. Burkhart megjön Oklahomába a háborúból sebesülten, nem tud nehéz fizikai munkát vállalni, és ő lesz az a balek, akit a nagybátyja csaliként belenget a szingli Mollie-nak. Részt vesz az összeesküvésben, de még mindig úgy érzi, tényleg szerelmes.

Az eredeti házaspár

Ernest karakterének kidolgozása mellett DiCaprio és Scorsese elkezdte keresni a női főszereplőt, és megragadta figyelmüket az amerikai őslakos származású Lily Gladstone. „Beszéltünk vele Zoomon, és Marty rögtön utána azt mondta, hogy ő lesz az – emlékszik vissza DiCaprio. – Nemcsak Lily hatalmas vonzereje miatt lehetett így, hanem mert a feketelábúak törzsének leszármazottja, így további tartalommal tudott hozzájárulni a filmhez. Nagyon ritka eset, hogy Marty rögtön az első alkalommal dönt egy szereplőjét illetően. Egyszerűen tudta, hogy Lily a jó választás.” „Még jóval a forgatás előtt amiatt aggódtam, hogy Mollie csak harmadlagos szereplő lesz – árulja el a színésznő. – Emiatt nagyon szomorú voltam, mert ez a történet mit sem ér, ha nem mondjuk el, kik voltak az oszázsok és hogyan zsákmányolták ki őket. De aztán új forgatókönyv született. Isten áldja Leót azért, mert el akarta játszani a karakterben rejlő bonyolult kettősséget, ő nagyon ért ehhez. Martyt pedig borzasztóan érdekelte ez az aspektus. Így jár, akit katolikusnak neveltek. Eleve beléd plántálják, hogy jó és rossz örök harca dúl benned.”

A színésznő szerint Mollie megértéséhez feltétlenül szükséges tudni, hogy hívő katolikus volt. Erről sokat beszéltek Scorsese-vel a közös munka elején. Gladstone először akkor figyelt fel a rendezőre, amikor 1997-ben látta Kundun című filmjét. „Egy csomó párhuzamot lehet vonni az amerikai indiánok és a jogfosztott, elűzött tibetiek között” – mutat rá a színésznő. DiCaprio megfigyelte, Gladstone-t mennyire érdeklik Mollie belső vívódásai, különösen, hogy a nő még akkor is érzi, hogy bajba sodorja magát, amikor Ernesttel évődik. „Olyan mélységgel és tudatossággal gazdagította Mollie-t, amit eredetileg nem is írtak bele a karakterbe – mondja a színész. – Fenntartásai vannak Ernesttel szemben, ólálkodó prérikutyának, szélhámosnak csúfolja. Kiabál vele és olyanokat mond neki, hogy ’a kutyának pénz kell’. Bár Lily nem oszázs származású, teljesen azonosult a kultúrájukkal. A cselekmény alakításában is nagy szerepe volt. Martyval úgy tekintettünk rá, mint a múzsánkra.” „Izgalmas volt megfigyelni, hogy Lily puszta jelenléte és hangtalan reakciói hogyan hatottak Leóra és karaktere fejlődésére: ez sokat segített Mollie és Ernest kapcsolatának kidolgozásában – mondja Scorsese. – Mollie hallgatásai gyakran nagyobbat szóltak, mint a szavai – amit nem mondott ki, amit visszatartott, mindennél ékesszólóbban beszélt.”

A Megfojtott virágok Scorsese és Robert De Niro tizedik közös munkája, a színész most Ernest marhatenyésztő nagybátyját alakítja. William „King” Hale volt a Nagy Terrorhullám kiagyalója. A végén elítélték gyilkosságért, de Hale tele van zavarba ejtő ellentmondásokkal: agresszív és pénzéhes zsaroló, de közben őszintén hisz abban, hogy ő az oszázsok nagy barátja, akiket a világ legszebb népének tart. „Bonyolult egy figura – mondja Scorsese. – Olyan, akár egy próféta. Úgy gondolja, ütött az oszázsok utolsó órája, ő pedig segít nekik abban, hogy könnyebb legyen útjuk a sírba. Hiszen a civilizációk jönnek és mennek. De az a fura ebben az egészben, hogy közben tényleg kedvelte őket. Amikor pedig valamikor a hatvanas években meghalt, a temetésén néhány oszázs is tiszteletét tette. Vagyis nem olyan egyszerű eldönteni, hogy ő pontosan milyen főgonosz volt.” DiCaprio harminc évvel ezelőtt forgatta Robert DeNiróval az Ez a fiúk sorsát (This Boys Life), és most nagy szakmai alázattal fogadta, hogy újra együtt játszanak. „Ezzel a filmmel kezdtem a pályafutásomat, és ebben De Nirónak komoly része volt. Ő választott ki erre a szerepre, hogy a bántalmazó mostohaapa fiát alakítsam. Hale bizonyos mértékben hasonlít az akkori karakterre. Most újra együtt játszottunk Bobbal, és kapcsolatunk a Megfojtott virágokban furcsamód mintha a karakterek régi dinamikájának folytatása lett volna.”

Bár Tom White FBI-ügynök szerepe menet közben megváltozott, a feladat kitűnő lehetőséget adott arra az Oscar-jelölt Jesse Plemons számára, hogy csillogtassa tehetségét. White elégedetten hallgat és buzgón jegyzetel, miközben zsákmánya besétál a saját maga által felállított csapdába. „El kellett fogadnom, hogy mi a dolgom: el kell játszanom az erkölcsösség és igazságosság sírnivalóban tökéletes szobrát, de úgy, hogy az mégis képes életre kelni, mert emberi lény” – mondja a színész. Plemons szerint a De Niróval közös jelenetei nem csupán a leírt szövegből táplálkoztak. „Nagy élvezet olyasvalakivel játszani, mint ő. Minden alkalommal finom változtatásokat vezettünk be, és én így szeretek dolgozni. A felszín alatt rengeteg kimondatlan dolog történik.”

Még a kisebb szerepeket is nagy formátumú karakterszínészek kapták. John Lithgow és a nemrég Oscar-ral elismert Brendan Fraser jogászokat játszanak, akik a film vége felé feszülnek egymásnak. „Scorsese az olyan rendezők mintapéldánya, akiket teljesen magába szippant az alkotói láz – mondja Lithgow. – Volt már szerencsém néhány hasonlóhoz. Bármit megtennél értük.” „Ha az ember vele dolgozik, érezteti, hogy mindenki ugyanolyan fontos neki” – teszi hozzá Fraser.

Halld meg a föld szavát: az oszázsok részvétele a film elkészítésében

A kultúrák összeütközése visszatérő téma Scorsese impozáns munkásságában, és ez rejlik a Megfojtott virágok történetének mélyén is. Még íródott a forgatókönyv, amikor megkezdődtek a forgatás előkészületei, és fontos döntések születtek. Az egyik döntés úgy szólt, hogy a film az oszázsok földjén készüljön, azokban a városokban, ahol a Terrorhullám egy évszázada pusztított. Scorsese másik elhatározása az volt, hogy teljes mértékben együtt akar működni az oszázsokkal a film készítése során. Ennek érdekében a rendező tanulmányozta az oszázsok történelmét, kultúráját, hagyományait, meghallgatta történeteiket és kifaggatta őket álmaikról. Scorsese mindvégig ragaszkodott hozzá, hogy az oszázsokat tisztelettel kezeljék, gondosan ügyelve arra, hogy a történetüket autentikusan és az igazsághoz hűen meséljék el.

Scorsese és munkatársai 2019 tavaszán látogattak el az oszázs rezervátumba, hogy felderítsék a terepet és felvegyék a kapcsolatot az oszázs közösséggel. Találkozót szerveztek a rendező és Geoffrey Standing Bear főnök között. Nagy egyetértés alakult ki közöttük. „Emlékezetes két és fél óra volt – mondja Geoffrey Standing Bear. – Előadtam az aggodalmainkat. Nem akartuk, hogy az oszázsok csak egy kupac hulla legyenek a filmben. Abban reménykedtünk, hogy történelmünket és kultúránkat pontosan fogják bemutatni. Mr. Scorsese mély tiszteletét fejezte ki azzal, hogy a munkatársaival együtt megkeresett minket. Felhívta a figyelmünket néhány filmjére, különösen a Némaságra, amelyben a keresztény misszionáriusok és a 17. századi Japán kultúráját körültekintően és tisztelettel ábrázolta. Ez bátorító volt számunkra.”

Már megvoltak a helyszínek, épültek a díszletek, amikor kitört a Covid. Mindennel le kellett állni, e kényszerszünet alatt Scorsese tovább finomította a forgatókönyvben Mollie és Ernest jeleneteit, és néhány részt újraírt. 2021 tavaszán indult újra a forgatás, hogy aztán szeptember 15-én, 99 nap munka után érjen véget. Új alapelv merült fel: a film minden oszázs karakterét oszázs színész fogja játszani, és ha ez nem megoldható (mint Lily Gladstone esetében), az oszázs szerepet más őslakosra bízzák. Ezáltal a film valamennyi oszázs szerepét amerikai őslakos játszotta, ebből több mint 44-et oszázsok, és a törzs több száz tagja működött közre statisztaként. Bátran elmondható, hogy még egyetlen filmgyártó cég sem törekedett arra ilyen mértékben, hogy azoknak az embereknek a leszármazottait szerepeltesse, akiknek tragikus történetét el akarja mesélni.

Az iparvároska újraéled

Scorsese sok régi, kipróbált munkatársa vett részt a Megfojtott virágok elkészítésében. Például Rodrigo Pieto operatőr (A Wall Street farkasa, Némaság, Az ír), Robbie Robertson zeneszerző (A komédia királya, A pénz színe) és Thelma Shoonmaker vágó (aki a rendező filmjeinek többségében dolgozott, A dühöngő bikával az élen, amelyért az első Oscar-ját kapta a három közül). Először dolgozott viszont a rendezővel Jack Fisk látványtervező, akinek első jelentős munkája Terrence Malick 1973-as Sivár vidék (Badlands) című filmje volt, s azóta még hétszer alkottak együtt (többek között: Mennyei napok /Days of Heaven/, Az őrület határán /The Thin Red Line/, Az élet fája /The Tree of Life/). Fisk egyik specialitása a beszédes külső helyszínek megtervezése, lásd Vérző olaj (There Will Be Blood) és A visszatérő (The Revenant – DiCaprio ezért a filmjéért kapott Oscar-t). „Marty azzal keresett meg, hogy úgy hallotta, tágasra tudom tárni a filmeket, hogy nagyobb térben nagyobbnak nézzenek ki – meséli Fisk. – Mi tagadás, szeretek nagy terekkel és méretes díszletekkel dolgozni. Arról vagyok híres, hogy a szabadban szoktam építkezni, nem stúdióbelsőkben.”

Fisk nehéz faladatot kapott: hiteles oszázs környezetben kellett létrehoznia a külső-belső tereket, vagy meglévő épületek eredeti formáját visszaállítva, vagy a semmiből kellett megépítenie a szükséges struktúrákat. Hiszen Fairfaxben, a történet helyszínén az épületeket vagy modernizálták, vagy az enyészet lett úrrá rajtuk száz év alatt. A húszas években játszódó filmben ráadásul az oszázs vidék harsogóan zöld rónaságát is meg kellett mutatni, ahol messzire kalandozhat a tekintet. Mindezen kívül jó néhány otthont és irodát is korhűen kellett berendezni. Fairfaxet végül egy másik kisváros, Pawhuska „alakította” a filmben, mert Fairfax túlságosan sokat változott az elmúlt száz évben. „Az utolsó simítások keretében sárral kentük össze a főutcát, ez egységessé tette és westernszerűvé varázsolta a látványt, és sajátos módon életet lehelt bele” – magyarázza Fisk. Fisk számára saját történeti kutatásai mellett a forgatókönyv volt a másik jelentős útmutató. „Ez a film a szereplők jelleméről szól – magyarázza a látványtervező. – Színésznőt vettem feleségül.” (Sissy Spaceket, a Sivár vidék főszereplőjét, akivel a forgatáson találtak egymásra.) „Úgy érzem, a legtöbb látványtervezőhöz képest sokkal inkább karakterben gondolkozom. A földrajzi környezet mellett nekem ugyanolyan fontos, hogy a szereplők milyen épületekben laknak. Amikor Marty eljött megnézni Lizzie és Mollie házát, nagyon elégedett volt. Alighanem pont olyannak képzelte.”

UIP Dunafilm