Az ügyfél (Forushande)

írta Nikodémus

Nagyvárosi éjszaka valahol Iránban. Kétségbeesett kiáltozás veri fel a csöndet: menekülni kell a tömbházból, mert mindjárt össze fog dőlni. Itt-ott villanó fények, álmos tekintetek, remegő kéz, tétován mozduló láb. A lépcsőház gyorsan megtelik sürgölődő emberekkel: menteni próbálják szeretteiket és magukat. A kamera pedig ráközelít a közelben dolgozó markológépre, miközben a tőle minket elválasztó ablaküveg hirtelen megreped. A friss Oscar-győztes Az ügyfél egy ilyen nyitány után akár sima akciófilmként is folytatódhatna, Bruce Willis azonban ezúttal nem jön el megmenteni minket: Asghar Farhadi filmje repedésekről mesél ugyan, de azok kevéssé falakon, inkább emberi lelkeken nyílnak.

A jómódú, középosztálybeli házaspár kénytelen új albérlet után nézni, s miután egyik munkatársuk felajánl egyet, beköltöznek. Az előző lakó azonban hátrahagyta holmijait néhány baljós jel kíséretében. S amikor Rana-t (Taraneh Alidoosti) zuhanyzás közben valaki megtámadja, visszafordíthatatlan folyamat veszi kezdetét. A csupán sejtetett, szörnyű traumát a férj és a feleség különbözőképen próbálja feldolgozni: Rana némaságba fojtja szégyenét, Emad pedig eleinte segíteni próbál, ám amikor látja, hogy falakba ütközik, csaknem megőrül a tehetetlenségtől. Egy olyan kultúrában, melyben sajnos még mindig mélyen gyökerező nézet az áldozathibáztatás, szereplőink húsbavágó dilemmaként élik meg, kérdezősködjenek-e a szomszédoknál az esetről, bevonják-e a rendőrséget, vagyis vállalják-e a szűkebb avagy szélesebb nyilvánosságot. Emad (Shahab Hosseini) az asszony hallgatása miatt lassan a személyes bosszú vállalása felé sodródik, ami magként hordozza magában az újabb, elkerülhetetlen tragédiát.

Farhadi mindezt azzal a lenyűgöző keresetlenséggel mutatja meg nekünk, ami eddigi filmjeit is áthatotta: az imbolygó kamera szüntelenül főszereplőink között jár, arcukat, tekintetüket vizslatja, s önkéntelen gesztusaik, banális tévedéseik, elhallgatott szavaik mögött súlyos titkokat sandít. Mintha nem is fikciós nagyjátékfilmet, hanem magát a rögvalóságot néznénk: szimpátiánk folyamatosan vándorol a férj és a feleség között, mígnem rádöbbenünk, hogy haragudni rájuk képtelenség, megszánni őket viszont kötelesség – morális kelepcébe kerültünk, akárcsak főhőseink. Az ügyfél ezúttal a rendező két korábbi filmjének egyfajta ötvözete is: míg a Nader és Simin – Egy elválás története mindenestül a muszlim kultúra közegében játszódott, a két évvel később bemutatott A múlt már a hanyatló európai civilizáció kulisszái között beszélte el egy párkapcsolat szétbomlását. Farhadi Rana és Emad történetébe a Közel-kelet mindennapisága mellett egy újabb szálat emel be, a házaspár ugyanis egy helyi amatőr színtársulattal próbálja Arthur Miller Az ügynök halála című darabját. A párhuzam eleinte erőltetettnek, mi több feleslegesnek tűnik, s csak a fináléban derül ki, mennyire szerves része a film-építménynek, fontos erkölcsi tanulságokkal gazdagítva annak üzenetét.

Farhadi megrázóan érzékeny filmjeinek fontos kulcsfogalma a méltatlanság és a kényszer: hősei gyakran önhibájukon kívül kerülnek morálisan vállalhatatlan szituációba, s azon a ponton, ahol egy Hollywood-i sztárrendező kamerája már szemérmesen elfordulna, nekik tovább kell küzdeniük a kialakult kényszerhelyzet határait feszegetve. Torokszorító dráma ez, a könyörtelen sorsszerűség ellen tiltakozó ember drámája, aki hiába szeretné, képtelen megakadályozni, hogy lelkének repedései fájdalmas szakadékokká hasadjanak.

(Megjelent: Új Ember, 2017. március)