Röviden: Külön falka / Toxikoma / Post Mortem

írta Nikodémus

Külön falka (2021) – Van egy nyughatatlan kislány (Niki – Horváth Zorka) és van egy finoman szólva is zűrös életű férfi (Tibor – Dietz Gusztáv). Már az első percekben nyilvánvaló, hogy sorsszerű lesz a találkozásuk, még akkor is, ha a rendezett, (kis)polgáriasult életvitelű néző már ekkor sejti, ebből nem sül ki semmi jó. Kis Hajni rendező elsőfilmje olyannyira érett munka, hogy kapásból elkerüli mind a giccs, mind a szenvedtetős melodráma közhelyeit, és egészen egyedi ösvényekre tereli főszereplőit. A környezetábrázolás fájdalmasan valós, a párbeszédek dicséretesen életszagúak – ez a két momentum már elég lenne ahhoz, hogy az elmúlt év egyik legjobb magyar filmjéről beszéljünk, ám a Külön falka még emeli a tétet, és két kívülálló nehéz sorsán keresztül bemutatja, milyen hamar ítélkezünk a másik élete felett, s mennyire könnyen nézünk félre akkor, amikor sebzett lelkek szorulnak segítségünkre. A film egyiket sem teszi, ahogy ábrázolja hőseinek hibáit, sőt, bűneit is. A fatalizmus mellett meglepően finom humor is ott bujkál a jelenetek között, a két főszereplő külön-külön és együtt is szenzációs, a cselekmény pedig épp annyi, amennyinek lennie kell. A hollywoodi közhelyszótár talán csak a filmvégi autózáskor figyel be egy kicsit, de akkorra már annyira megszeretjük a karaktereinket, hogy úgy érezzük, megérdemlik. Rozzant BMW-vel csapatni a magyar naplementében ugyanis nem egy ámerikás álom, csupán egy felhőtlenebb, boldogabb élet halvány ígérete. Ne fosszuk meg hát tőle hétköznapi hőseinket – szívtak ők már éppen eleget a magyar rögvalóságban.

Toxikoma (2021) – Herendi Gábor mi mást csinálhatna, mint celebmágnes nagymozit (lovak helyett most kokóval fűszerezve), ám tulajdonképpen testhezálló vállalkozás Szabó Győző esetlenségében megkapó könyvének megfilmesítése. Az is szerencsés, hogy a forrásműben részletesen leírt víziókat margóra szorították az alkotók (pár azért így is maradt belőlük), és az egyébként szűkszavúra vett elvonó-beli egópárbajra koncentráltak címszereplőnk és az akkor már némi hírnévre szert tevő Csernus doki között. A cselekmény így részben kitalált, részben újrakonstruált, s a Toxikoma ragyogóan indul: percek alatt megértjük, mi a tét, mi a cél, merre tartanak figuráink. Színészeink mérsékelten hasonlítanak való életbeli karaktereikre, de mindketten jól kapják el a szerepüket: Molnár Áron folyamatosan pörög, improvizál(ja az életét) és bújik (jórészt kifogásai mögé), Bányai Kelemen Barna pedig vészjósló nyugalmat áraszt, amely pillanatok alatt képes felrobbanni, ha az indokolt. Márpedig indokolt lesz néhányszor a cselekmény során, mert a páciens bizony nem az a jókisfiú-típus. Herendi sokáig izgalmasan kevergeti a drámai konfliktus lapjait (még a teljes egészében fiktív szerelmi szál is rendben van), ám az utolsó harmadra elgyengül a film, a finálét nézve pedig arra jutunk, hiába tartozik a Toxikoma a rendező veretesebb munkái közé, karakteresebb forgatókönyvi döntésekkel ebből valami sokkal erősebb is kisülhetett volna.

Post Mortem (2020) – Az “első magyar horrorként” hirdették Bergendy Péter új moziját, amely még azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy egy sajátos döntéssel a Nemzeti Filmintézet ezt küldte az aktuális évi Oscar-szezonba. A vírusjárvány és ez utóbbi alaposan elbánt ugyan a filmmel, sikertelenségének mégsem ez a fő oka, hanem egyszerűen a minősége. Pedig az alapötlet kiváló: I. világháború, spanyolnátha-járvány, falujáró halottfényképész – ebből remek thriller-horrort lehetett volna készíteni az egykorvolt paraszti társadalom hiedelmeiről, nyugtalanító szellemvilágról vagy épp saját életünket kísértő rossz döntésekről. Az első félóra rendesen meg is alapozza a hangulatot, Klem Viktor passzol a figurához, és mindig csak annyi rémisztgetést kapunk, hogy még nem ugrunk egyből a plafonig. A film sajnos a játékidő derekán kezd el teljesen szétesni, leginkább azért, mert nem tudja eldönteni, milyen irányba haladjon tovább. Lehetne egy misztikus-természetfölötti vonal, lehetne egy (roncs)társadalmi kórkép, lehetne egy virtuóz akcióthriller a további út, de a Post Mortem mindegyik szálba belekap csupán, és a főszereplő első, valóban nyomasztó éjjeli kalandja után olcsó ijesztgetésbe fullad röpdöső halottakkal, vízbe süllyedő házzal és a leggagyibb álomgyári stopperórás izgalomfokozással. Mélyebb értelmet ne is keressünk a Post Mortemben, ez így kínos felsülés A vizsga és a Trezor rendezőjétől.