A szem a lélek tükre – tartja a mondás. Ian már csak a munkájából adódóan is megszállottja a látószerveknek. Egy buliban ismerkedik meg egy álarcos nővel, tekintete lenyűgözi a férfit, de mielőtt jobban összemelegednének, útjaik szétválnak. Később furcsa jeleket követve ráakad a szem tulajdonosára, felizzik közöttük a levegő és szépen egymásba szeretnek. Igen ám, de nem csupán egy romantikus filmről van szó, hanem nyakon öntötték némi tudománnyal és misztikummal. Olvasd tovább
írta Nikodémus
Az álomgyártól kb. egy évtizede már megszokott tempóban érkezik az Oscar-szezon környékére néhány életrajzi film, többnyire kiszámíthatóan közepes minőségben, néhány csúnya melléfogást öntudatlanul is bekalkulálva. A tavalyi keserű csalódások után jó hírem van: a Get On Up és a Jersey Boys végre nem rossz filmek. Sajnos nem is jók igazán, csupán illedelmesen felmondják a leckét.
Jon (Domnhall Gleeson) nagy álma, hogy közönség előtt zenélhessen, meghallgassák a dalait. Úgy adódik, hogy kipróbálhatja magát egy underground zenekarban, amelynek Frank (Michael Fassbender) a frontembere. Frank különös alak, igazi csodabogár, aki egy hatalmas fejet hord állandóan. A csapat vidéken próbálja összehozni új albumát, ahol adódik néhány nézeteltérés.
Az előzetes anyagok afféle indie vígjátékot sejtettek. Nem térdcsapkodósat, hanem egy visszafogottabb, mosolygós produkciót. Ám erről szó sincs. A humor ugyan megtalálható benne, de a Frank inkább művészfilm. Michael Fassbender a maszk alatt/mögött is kiválóan formálja meg a címszereplőt, csakhogy a játékidő második felére elfogy a figurából a szusz. A mellé felsorakoztatott karakterek is csak az elején érdekesek. Van itt egy elmegyógyintézetet megjárt alak, illetve egy angolul nem is tudó férfi, azonban a végére túlságosan is fárasztóvá válik a film. Amennyire tűnnek élettel teli a film elején, olyannyira válnak már-már erőltetetté a végére, amit súlyosbít, hogy kétdimenziósak maradnak, a helyzetkomikumok túlságosan laposak. Jon Ronson és Peter Straughan íróknak ugyan volt egy egészen jó ötletük, de kibontani nem tudták, mintha ők magukat sem igazán tudták volna, hogy mit kezdjenek a sztorival.
írta Nikodémus
Miután előző munkájában, Az élet fájában feltette a kérdések kérdését, s válaszokat keresett az életre, az Univerzumra és úgy általában mindenre, Terrence Malick legutóbbi filmje, a 2012-ben bemutatott To the Wonder – mely cím fordítható „A csoda felé”, illetve „A csodához” kifejezésként is – látszólag szűkebbre veszi fókuszát, s szándéka szerint egy szerelmespár történetét meséli el.
írta Nikodémus
Itt minden fordítva van: az elvileg rettenthetetlen hősök szűkölve menekülnek, a falu retteg, a férfiak pipogyák, a feleségek megőrülnek, a határtalan szabadságot szimbolizáló táj üres és sivár, s csupán egyvalaki áll egyenes derékkal az élet hozta kihívás elé – egy nő. Már érezzük, Glendon Swarthout 1988-as regénye nem a szokásos western-toposzokat mondja fel, Tommy Lee Jones belőle készült kitűnő filmje pedig még tovább radikalizálja az önmagában is izgalmas közhelydúlást. Egy küldetés, két számkivetett, három súlyos teher – a The Homesman gyomorbavágó erővel ábrázolja a klasszikus, férfiközpontú western kegyetlen fonákját, s közben egy szívszaggató történetet mesél el az azt lakó, végzetesen eltévedt lelkekről.
Mia élete majdnemhogy tökéletes. Megértő, laza, egykoron punk szüleivel, aranyos testérével él és akad egy zenész barátja is és nagyon úgy fest, hogy felveszik a Julliardra. A felhőtlen öröm-boldogságot egy autóbaleset töri ketté. A lány testéből kilépve magatehetetlenül szemléli mi történik körülötte. Családja állapota enyhén szólva is kritikus és nem tud kommunikálni senkivel, hiába érkeznek a kórházba érkező ismerősök, barátok, rokonok.
Könnyes dráma képe lebeghet szemünk előtt, de hozzá kell tennem, hogy a Ha maradék a young adult adaptációk sorát gazdagítja. Nem lenne ezzel semmi probléma, ha RJ Cutler biztos kézzel nyúlt volna a filmhez. Egy biztos, nem Chloe Moretzen múlott, hiszen ő csak azt tette, amire a direktor utasította. A kórházban ugyanis többször inkább egy sértődött tini képét mutatja és nem úgy viselkedik, mint aki egy komoly tragédián esett át. Ráadásképpen eléggé zavaróak a sablonos jellemek is, minden egyes szereplőt elképesztően szimpatikusan és szeretnivalóan akartak bemutatni. Cutler az eseményeket sodrát flashbackekkel szakítja meg, bemutatván Mia életét, amiből azért nem hiányzik a humor sem és pont a múltat bemutató jelenetek sikerültek a legjobban.
Egyértelmű, hogy a film a fiatalabb korosztálynak készült, ők odalesznek a látottakért. Valószínűleg húszon túl már nem lesz nagy hatása.
írta Nikodémus
Régi, halványan manicheista töltetű közhely, hogy nincs fény árnyék nélkül. John Michael McDonagh idén elkészült filmje, a Kálvária (Calvary) megrendítő illusztrációja e tételnek, mely miközben csendes ódát énekel a fényhez, kíméletlenül megmutatja a sötétséget: az emberi lélek legmélyebb árnyékait.
írta Nikodémus
Annyi pöttyös fedelű lányregény és rózsaszín cukormázzal bevont romantikus komédia után lehet-e hitelesen mesélni a boldogságról a művészet nyelvén? A mozikban tavaly debütált Időről időre és Augusztus Oklahomában (Koimbra utóbbit már megénekelte) mindenesetre megpróbálja: mindkét film a boldogságot igyekszik körberajzolni, ám gyökeresen különböző nézőpontból.
Eléggé jól teljesítenek idén a vallásos témájú filmek, talán éppen azért, mert eddig nem igazán volt elkényeztetve a célcsoport. Ha már így alakult, szépen elzarándokoltak a mozikba. És még nincs vége az évnek, decemberben jöhet a következő nagy durranás Ridley Scott prezentálásában. De nem kell több tíz millió dollár tömegek megmozgatására. Pár hónappal korábban a God’s Not Dead és a Heaven is For Real teljesített szépen a kasszáknál és rosszul a kritikusok körében. Olvasd tovább
írta Nikodémus
Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt dicsértem itt egy filmet, melynek titka tulajdonképpen nem volt más, mint egy okosan kitalált és jól kivitelezett forgatókönyv. A Rush persze nem írta újra filmtörténelmet, ám az eddig készült talán legkorrektebb autóversenyzős-film előképeit bizony nagyítóval kell keresnünk. A Le Mans és a Bobby Deerfield érdekes módon rendre azzal nyeri meg magának nézőjét, hogy elsősorban nem a száguldásra koncentrál – az csak ráadás. Két film egy olyan korszakból, amikor Hollywood Európát majmolta.
Úgy érzed, hogy a romantikus drámákat jobb kihagyni? Meg tudom érteni. Fiatalok nagy életbölcsességeket fogalmaznak meg, úgy érzik, mintha már átéltek volna mindent és szenvelgő arccal néznek egymásra. De a célközönség adott és a Nicholas Sparks adaptációkra mindig is lesz kereslet. A Csillagainkban a hiba történetének hallatán is csupán abban reménykedhet a mozibajáró egyszerű halandó, hogy talán ezúttal megerőltetik magukat.
Hazel Grace (Shailene Woodley) rákbeteg és sajnos nem áll előtte túl hosszú jövő. Augustus (Ansel Elgort) hasonlóképpen halálos kórral viaskodik, a sors vele szemben sem túl kegyes. Úgyszólván egyiküknek sem kell öregkorukra terveznie. Afféle önsegítő csoportban találkozik a két kamasz és gyorsan megtalálják a közös hangot. Ugye, hogy nem hangzik túl fényesen? Ám a lány és a fiú nem önmaguk sajnáltatásával múlatják az időt, nem esőverte ablakon keresztül bámulnak ki könnyes szemekkel. Éppenséggel nagyon is vidámak, cinikusak és nem húzzák maguk mögött képzeletben a koporsójukat. Olvasd tovább
Irodalmunk legnagyobbjai, Kazinczy, Vörösmarty, Petőfi és Arany álltak sorba, hogy lefordíthassák, idén pedig a Globe Színház turnézza körbe a világot életművével. 450 éve született William Shakespeare, a „Bárd”, aki immár félévszázada andalít, gondolkodtat, megrendít és provokál – nemcsak a színpadon, nagyvásznon is. Következzék egy tízpontos házi feladat – nemcsak Shakespeare-ből, hanem egyúttal róla is. S persze mirólunk, emberekről.
írta Nikodémus
FilmDROID