Le Mans (1971) / Bobby Deerfield (1977)

írta Nikodémus

Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt dicsértem itt egy filmet, melynek titka tulajdonképpen nem volt más, mint egy okosan kitalált és jól kivitelezett forgatókönyv. A Rush persze nem írta újra filmtörténelmet, ám az eddig készült talán legkorrektebb autóversenyzős-film előképeit bizony nagyítóval kell keresnünk. A Le Mans és a Bobby Deerfield érdekes módon rendre azzal nyeri meg magának nézőjét, hogy elsősorban nem a száguldásra koncentrál – az csak ráadás. Két film egy olyan korszakból, amikor Hollywood Európát majmolta.

A legendás 24 órás verseny akkurátus megörökítésére vállalkozó Le Mans igen messziről indít: egy sötét Porsche 911-est látunk kanyarogni egy franciaországi kisváros utcáin, majd feltételezhető vezetője immár ott baktat a pályán elmélázva. Elmért féktávot vagy elhullott alkatrészt keres? Készül a következő megmérettetésre? Emlékeket idéz fel? Gyorsan kiderül, hogy utóbbiról van szó: egy “művészien rejtélyes”, éjszakai fényekkel és fékcsikorgással elmesélt szekvenciából kiderül, hogy egy múltbéli tragédia nyomasztja hősünk lelkét. S természetesen nő is van a dologban, aki felbukkan egy tribünön akkor, amikor ilyesféle figyelem-elterelésre a legkevésbé van szüksége egy pilótának. Lee H. Katzin rendező jól kapja el a benzingőz szagát, és tulajdonképpen ez a célja: hangulatfilmben megörökíteni egy Le Mans-i verseny minden fontos pillanatát. Az első negyedóra után tehát átmegyünk játékfilmes elemekkel felpörgetett dokumentarizmusba, és a mindenre kiterjedő precíziót leginkább a verseny rajongói értékelik. A kocsik, a szerelők, egy rövid megbeszélés, a csapatfőnök néhány odavetett megjegyzése, a motorbőgés és az ováció mind-mind valósághűen állítják elénk Le Mans-t, mely egyszerre szól a kontrollált száguldásról, a kitartás értékéről és egyetlen kis hiba végzetes következményiről. Steve McQueen inkább jelen van, semmint színészkedik, de nincs is ezzel baj, hiszen a Le Mans egy portréfilm, mégpedig magáról a legendás versenyről.

Hasonlóan kultikus helyszínek bukkannak fel Bobby Deerfield történetében is, ám ha lehet, még ritkábban: közben ugyan sportágat váltottunk, ám hiába vonul fel itt szinte mindenki a Forma 1 világából (még Bernie Ecclestone-ról is kiderül, hogy már 40 évvel ezelőtt sem volt egy férfiszépség), valójában egy romantikus drámát látunk a sármos Al Pacinóval és egy németes arcélű titokzatos szépséggel. Deerfield, a kor sztárpilótája épp meg van zavarodva, miután a legutóbbi versenyen majdnem belekeveredett egy végzetes balesetbe, melyben egy versenyzőtársa kis híján otthagyta a fogát. Eddig érinthetetlen volt: jöttek a sikerek, a nők és a pénz, de most egyszerre a nagy “miért?” kérdés forog a tekintetében. Elmegy meglátogatni tolószékbe kényszerült kollégáját, de egyre csak az kattog benne, mi történhetett valójában. Emberi hiba? Műszaki probléma? Pályára merészkedő állat? Kontrollmániája gyorsan el is hatalmasodna rajta, ha épp a rehabilitációs üdülőben nem találkozna Lillian-nel, aki szemmel láthatóan sokkal rejtélyesebb holmi fekete doboz-gondoknál. A Remarque-műből parafrazeált film tévéből érkező rendezője, Sydney Pollack kellemes stílusú iparosként, néhány, szintén az európai modernizmusra hajazó megoldással göngyölíti fel a sztorit, amiben több tere van saját felfedezéseinknek, mint az egyértelműen kimondott szándékoknak és tanulságoknak. Hangulatfilm ez is, csak másképp: két ember ön- és egymás-felfedézésnek, kölcsönös fogócskájának jelképekben, alig látható gesztusokban és jelentőségteljesen elharapott megjegyzésekben bővelkedő meséje. Pacino örvendetesen ripacskodásmentes alakítása meggyőző, Marthe Keller pedig nem tesz mást, csupán a vásznon van: tőle ez is elég, hogy elhitesse a nézővel az örökké bujkáló nő tragikumát.

Ahogy az lenni szokott, az ilyesféle történetek nem végződnek jól, de mind a le Mans, mind a Bobby Deerfield esetében szerencsésen megússzuk az egyértelmű lekerekítést: a manapság oly elcsépelt nyitott befejezés mindkét esetben jólesik. Hiszen folyamatos történetekben élünk és mozgunk, melyeket – szóljanak bár száguldásról vagy szerelemről – csak a következő kanyarba szembejövő halál vág ketté véglegesen. Aztán meg csak egy fénykép marad – egy mindent újradefiniáló célfotó.