1

Yves Saint Laurent / Grace – Monaco csillaga

írta Nikodémus

2014-08-ysl-grace-01

Hiába, az utóbbi időben nincs szerencsém az életrajzi filmekkel: valahányszor rászánom magam egyre, keserű csalódás lesz a vége. Hollywood után most Európa jelentkezett egy-egy exkluzívnak szánt darabbal, ám az igazán bosszantó az, hogy teljesen ugyanabba a hibába estek, mint morcogásom korábbi alanyai, A komornyik és a Diana: a vastag csillámpor és a teátrális érzelmek mögött egyszerűen nincs semmi. De tényleg semmi.

Tournage YSL

A francia prémium-mozinak szánt, itthon június végén is bemutatott Yves Saint Laurent tökéletes példa erre: enciklopédikussága már félóra után zavaró, könnyedségnek nyoma sincs, s ahogy haladunk előre a játékidőben, úgy derül ki mind világosabban, hogy koherens drámai ívet sem sikerült csiholni az egyébként kétségkívül legendás divattervező életéből. A fiatal csikó (akit Pierre Niney alakít pontosan, nagy odaadással) korai kihívása (a Dior-ház vezető tervezői pozíciója alig huszonévesen pottyan az ölébe) nincs jelentőségének megfelelően érzékeltetve, s innen már sejthetőek a továbbiak: hiába a botrányosnak szánt homoerotikus szál, a hírnév és a kicsapongás ábrázolása, a divatforradalom és a gyilkos féltékenység megjelenítése, Jalil Lespert rendező a mindent bemagoló, ám fikarcnyi önálló gondolattal nem rendelkező stréber módjára pipálgatja egymás után a fordulatokat. Jó, hát kicsit fészkelődünk a nyílt utcán elcsattanó férficsók, a kokainban fürdő partik és a barát/szerető/üzlettárs szomorú bociszemei láttán, de ez édeskevés egy egészestés film koncepciójának biztonságos megalapozásához. Ennek híján pedig az Yves Saint Laurent úgy száll ki a fejünkből a végefőcím után, mint a visszaemlékező Pierre (Guillaume Gallienne) francia sanzonok mézes-mázos búgását idéző prológusa.

Opening Film - Cannes Film Festival 2014

A nemzetközi koprodukcióban készült, Weinsteinék által is terjesztett Grace – Monaco csillaga (hazai premier: május 22.) azonban lemondó sóhaj helyett leginkább bosszankodást vált ki a nézőből, miután látja Nicole Kidman filmbéli válogatott szenvedéseit. Olivier Dahantól nem áll távol, hogy gyötri nőalakjait, ám ez egészen más kín, mint Marion Cotillardé a Piafban. No az se volt egy kicsiszolt film, de Cotillard zsenije legalább összetartotta a csikorgó eresztékeket. Itt viszont Kidman hasztalan kapálózik a hebehurgya forgatókönyv lapjai, a hirtelen hangulatváltások és a túlcicomázott díszletek között. Mondjuk legalább történik valami: a cselekmény szálait ott vesszük föl, amikor Grace Kelly immár monacói hercegfeleség, és a megvalósult tündérmese kulisszáit próbálgatja. Férje (Tim Roth fakó és unott) rettentően elfoglalt, népét nem ismeri, unatkozik, mi több, Hitchcocktól is befut egy szerepajánlat (a Marnie főszerepére). Ó, minő megterhelő dilemmák. Ráadásként még egy kis diplomáciai bonyodalom is adódik, de ennek végigvezetése már tényleg az arcátlan történelemhamisítás határát súrolja. Kidman igyekszik, jól néz ki, a manírok stimmelnek, de a látványos rendezői tanácstalanságot ő sem tudja tartalommal megtölteni.

2014-08-ysl-grace-04

Ha Lespert szellemtelen eminens volt, Dahan ide-oda kapkodó, izguló kisdiák: egy sereg klasszikust megidéz (ráadásul Hitchcocktól!), ám egyikük sem képes összefogni filmjét, azok ritmustalan jelenetekre és érdektelen vágóképekre esnek szét kezeik között. Dahan mintha maga is érezné ezt, s amit addig nem sikerült bemutatnia, főszereplőjével elmondatja a finálé nagymonológjában. Bár ne tette volna: így még kínosabb a glamúrfátyol mögötti semmi lelepleződése.


Egy komment

  1. A Monaco csillagát Weinsteinék újravágták, mert nem voltak elégedettek a rendező vágásával. Ha abból indulok ki, hogy a cégnél azért két kézzel szeretnek kapkodni a jelölések után, akkor szerintem Olivier Dahan valami iszonyat rossz szutykot hozott ki elsőre a nyersanyagból. Már csak azért, mert ami a mozikba került unalmas, semmilyen. Pedig még az elején egészen jól is indítanak Hitchcockkal, de aztán olyan érzésem volt, hogy a híreségekkel akarják eladni a filmet. Az év egyik legrosszabbja. De mondjuk nekem már a Piaf sem tetszett igazán, de ott legalább Cotillard kiváló volt.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


kettő × = 4