The Homesman

írta Nikodémus

Itt minden fordítva van: az elvileg rettenthetetlen hősök szűkölve menekülnek, a falu retteg, a férfiak pipogyák, a feleségek megőrülnek, a határtalan szabadságot szimbolizáló táj üres és sivár, s csupán egyvalaki áll egyenes derékkal az élet hozta kihívás elé – egy nő. Már érezzük, Glendon Swarthout 1988-as regénye nem a szokásos western-toposzokat mondja fel, Tommy Lee Jones belőle készült kitűnő filmje pedig még tovább radikalizálja az önmagában is izgalmas közhelydúlást. Egy küldetés, két számkivetett, három súlyos teher – a The Homesman gyomorbavágó erővel ábrázolja a klasszikus, férfiközpontú western kegyetlen fonákját, s közben egy szívszaggató történetet mesél el az azt lakó, végzetesen eltévedt lelkekről.

Három nő tébolyodik meg, s a lelkész kihirdeti a gyűlésen, hogy a megfelelő kezelés érdekében el kell szállítani őket a folyón túlra, Iowába. A hosszú útra a nagyszájú polgárok közül senki sem vállalkozik, csak Mary Bee Cuddy (Hilary Swank), akit a falu besavanyodott vénlánynak tart. Az önálló gazdaságot vezető, erényes és becsületes Mary addig erősködik, míg a többiek elfogadják javaslatát, s jótanácsoktól kísérve útra kel a három bolonddal. Kisvártatva összeakad George Briggs-zel (Tommy Lee Jones), a hírhedt útonállóval (mi tagadás, igen meglepő szituációban: teljes kiszolgáltatottságban), akivel annak megszabadítása után egyezséget köt: ha elkíséri a különös karavánt, részesedést kap a fizetségből.

Azt hinnénk, roadmovie bontakozik ki az alaphelyzetből, de mire idáig elérünk, már megtanuljuk, hogy elvárásainkat felfüggesszük. A Homesman ugyanis egy gyökeresen más vadnyugatot ábrázol, mint amit mondjuk John Wayne filmjeiből megismerhettünk: szó sincs Amerika önmítosz-építgetéséről, ez a vadnyugat nem a lehetőségek, a hódítás és a kaland hazája, hanem nyomasztó, kihalt vidék, ahol a túlélés a legtöbb, amit értelmes ember tehet. S ez sokaknak nem sikerül. Ha a gyönyörűen fényképezett tájak, a lassan csordogáló cselekmény, a meditatív tempó elringatott volna, a három feleség megzavarodásának bemutatása garantáltan kiránt illúzióinkból: Jones megkapó egyszerűséggel, ugyanakkor súlyos drámaisággal mutatja be a három karaktert, s érzékelteti, hogy az őrület errefelé nem egyedi eset, hanem jellegzetesség.

Mary tehát elindul, kifelé saját poklából, valamiféle kalandot, váratlan lehetőséget remélve, de legfőképpen saját kötelességtudatától vezérelve: amit bevállalt, azt végig kell csinálnia, bármi áron. Szokatlan, hogy az ő eltökéltsége önt egyenességet Briggs kezdetben gerinctelen, haszonleső karakterébe. Igen, van valamiféle dinamika kettejük között, folyamatos évődésük, játszmáik és hangulatváltozásaik a film legélvezetesebb pillanatait adják. Jellemfejlődés azonban nincs: mindketten saját múltjuk foglyai, a néző előtt fokozatosan tárul fel háttértörténetük és abból fakadó motivációik. S amikor úgy tűnik, van remény a dolgok jobbra fordulására, a film egy igazi mélyütést visz be. Az elsősorban lelkileg megterhelő fordulat után szinte irányt vált a Homesman, s a továbbiakban egyfajta groteszk kármentésre koncentrál. Ez azonban szervesen következik az előzményekből, amit a kiválóan megírt forgatókönyvnek köszönhetünk: a szokásos western-kliséket gondosan kerülgetve (ahol pedig ez nem lehetséges, okosan megcsavarva) pazar ritmusban érkeznek a bonyodalmak, s fantasztikus egységben épül a cselekmény, a karakter-ábrázolás és az érzelmek íve.

Mindezt pedig színészeink teszik végképp átélhetővé: Tommy Lee Jones az egykedvű, megkeseredett figura biztonságos szállításán kívül apró gesztusokkal jelzi figurája összetettségét, s egy-egy szemvillanásból értesülhetünk arról, micsoda viharok dúlnak elrozsdásodott szívében. A film lelke mégis Hilary Swank, aki fantasztikus érettséggel alakítja a kemény, semmitől meg nem rettenő, ugyanakkor rendkívül sebezhető, védelemre szoruló nőt, aki talpig becsületes szeretne maradni egy velejéig becstelen világban, ám saját, görccsé merevült álmaitól mégsem képes szabadulni.

A Homesman az emlékezet mozija. Fennmarad-e a nagy tettek véghez vívőjének neve? Érdemes-e egyáltalán hőssé válni vagy tegyük csak a dolgunkat csendben, akkor is, amikor körülöttünk elképesztő morális relativizmus tombol? Képes vagyok-e jelet hagyni, akarok-e, tudok-e? A film végkövetkeztetése nem is lehetne lehangolóbb: úgy tűnünk el az emberi emlékezet éjsötét kútjában, ahogy egy soha helyére nem állított, megkésett fejfa a folyó vízében.

Felejtsük el gyorsan illúzióinkat, John Wayne-t, a mindent megszépítő önmítoszt: itt minden másképp van.