Időről időre / Augusztus Oklahomában (2013)

írta Nikodémus

Annyi pöttyös fedelű lányregény és rózsaszín cukormázzal bevont romantikus komédia után lehet-e hitelesen mesélni a boldogságról a művészet nyelvén? A mozikban tavaly debütált Időről időre és Augusztus Oklahomában (Koimbra utóbbit már megénekelte) mindenesetre megpróbálja: mindkét film a boldogságot igyekszik körberajzolni, ám gyökeresen különböző nézőpontból.

Richard Curtis – miközben számtalan romantikus vígjáték forgatókönyvét megírta az álomgyárnak – rendezőként meglepően szűkmarkúan méri életművét: legfrissebb, bevallottan utolsónak szánt alkotásával együtt is mindössze három nagyjátékfilmet dirigált. Előző két filmje, a bő tíz évvel ezelőtt készült Igazából szerelem és a 2009-es Rockhajó a műfaj jobban sikerült darabjai közé sorolható, melyekbe a szirup mellé árnyalt jellemrajz és némi emberközeli valósághűség is szorult. Az Időről időre boldogság- tanulmányához pedig egy manapság egyébként is divatos zsáner-elemet vet be: az időutazást. Tim (Domhnall Gleeson) csendes, kedves, ám mulya srác. Alaposan meglepődik, amikor édesapja (Bill Nighy) a fiú huszonegyedik születésnapján azzal áll elő, hogy van egy titkos családi hagyomány, miszerint a família férfitagjai időutazó-képességet örökölnek. Az első meghökkenés után Tim természetesen hódításra használja újonnan felfedezett képességét: a nyaralását náluk töltő lányhoz próbál közeledni. A kísérlet balul sül el, ám Tim hamarosan megtalálja az igazit Mary (Rachel McAdams) személyében, s ezt már semmiképp sem akarja elszúrni. Kettejük történetéből hamarosan egy lenyűgözően szép élet-mese kerekedik, mely valójában ott kezdődik, ahol a legtöbb „romkom” befejeződik: az elköteleződés röptető boldogsága utáni szürke hétköznapokkal. Mialatt a feleség előtt mindvégig titokban maradnak Tim időutazásai, a fordulatok bölcs humorral és finom drámaisággal adják tudtára főszereplőnknek – s egyúttal nekünk, nézőknek is –, hogy a boldogság nem jog, hanem ajándék, a szeretet kikövetelhetetlen, a tökéletes pillanatot pedig felesleges hajszolni, mert ha meg is születik, rögtön el is illan – ahogy törékeny ember-létünk is. Richard Curtis megrendítő őszinteséggel mesél életről, halálról, de mindenekelőtt a boldogság „titkos tudományáról”, melynek kulcsa: szeretni és szeretve lenni.

Ha valami, hát ez biztosan nem adatik meg az Augusztus Oklahomában figuráinak. A Tracy Letts színdarabjából John Wells rendezésében készült családi dráma felér egy kíméletlen csoportterápiával: Violet (Meryl Streep) sok civódással terhelt kutya-macska házasságban él férjével, aki egy nap hirtelen eltűnik. Az apropó alkalmából összegyűlik a nagycsalád, s a gyanútlan néző kisvártatva hatalmas veszekedések közepén találja magát. A hangadó a legidősebb lány, Barbara (Julia Roberts), aki férjétől elhidegült értelmiségiként minden keserűségét zavarodott édesanyjára önti. De találunk itt felnőni képtelen, rágózó kishúgot, villámhárító-szerepbe kényszerült, jelentéktelen nővérkét, basáskodó nagynénit és teszetosza unokatestvért. Filmünk az amerikai kisvárosi drámák fölé elsősorban szokatlan realizmusának és árnyaltságának köszönhetően emelkedik: az évtizedek óta dédelgetett – s most kiereszthető – monológok, elfojtott sérelmek és teátrális beolvasások egyszerre robbannak, s ahogy elhűlve hallgatjuk a vészjósló csendekkel tarkított nagyjeleneteket, rájövünk, hogy a szereplőket a szeretetlenség önmaguk elől is titkolt életélménye kínozza, s a rémisztő felismerés, hogy ezen már nem tudnak változtatni. A Meryl Streep által kitűnően játszott matrónát végül az összes családtag magára hagyja, s látszólag nem történik változás – hacsak a boldogtalanság keserű tudatosulását nem vesszük annak, mely az évtizedes önbecsapás után végre fellélegző őszinteséget hoz.

Ha a boldogság önfeledt öröme közösségi élmény, a lassan lopakodó boldogtalanság érzése biztosan magányos – szól két filmünk közös, egymást erősítő konklúziója. Az Időről időre és az Augusztus Oklahomában egyaránt a műfaji közhelyek elegáns kikerülésével ad maradandó élményt tárgyáról: előbbi finoman kínálja a boldogság színét, utóbbi visszájának könyörtelen bemutatásával ösztönöz keresésére.

(Megjelent: A Szív, 2014. május)