After Yang (2021)

írta Nikodémus

Családi fotó készül a fákkal körülvett tisztáson. Apa, anya és lányuk incselkedve várják a fényképezőt, aki régimódi, filmtekercses gépével igyekszik kattintani. Végül beidőzíti, és csatlakozik a többiekhez. De mielőtt ez megtörténne, egy pillanatra megdermed. A család kérdezi, minden rendben van-e. Pillanatnyi elrévedés? Egy keserű felismerés gyors rögzítése? Vagy épp ellenkezőleg: szippantás a boldogság illanó levegőjéből? Sosem tudjuk meg igazán, dacára annak, hogy a fotós kilétére viszonylag korán fény derül. Ez pedig megmutatja, hogy Kogonada új filmje, a scifi-drámaként aposztrofált After Yang egészen máshol rejti valódi tétjeit, mint várnánk.

A koreai gyökerekkel rendelkező, de már Amerikában született rendező jelentős filmesztéta- és videóesszé-pályafutás után adta a fejét nagyjátékfilmezésre, s már első alkotása, az öt évvel ezelőtt bemutatott Columbus nagy feltűnést keltett érzékeny fogalmazásmódjával, intim hangulatával. Kortárs épületek kertvárosias miliőjében sétálva egy férfi és egy kamaszlány beszélgetett gyászról, felnövésről, elengedésről, miközben öntudatlanul is saját életük elveszett(nek hitt) jelentése után kutattak. A csendesen kibomló rejtély Kogonada Cannes-ban debütált új filmjében is feltűnik, ám ne számítsunk semmilyen krimi-történetre: ha keresünk, önkéntelenül is saját lelkünk lesz a célpont. S milyen különös, hogy erre egy olyan lény indít minket, aki – közmegegyezés szerint – nem rendelkezik lélekkel. A család androidja, Yang ugyanis az örökbefogadott kínai kislány kulturális gyökereit hivatott erősíteni, s egyúttal idősebb bátyként végzi el azt a feladatot, amit valójában munkába temetkező szüleinek kellene.

Hirtelen meghibásodása felborítja az olajozott rend szerint pergő hétköznapokat: az apának (Colin Farrell) szabadnapot kell kivennie, hogy megjavíttassa, az anya (Jodie Turner-Smith) pedig csendesen vigasztalja a robotért aggódó kislányt (Malea Emma Tjandrawidjaja). Azt hinnénk, a csöppség még nem érti élet és halál körforgását (már amennyiben ez értelmezhető egy emberszerű gép esetében), ám annál megdöbbentőbb a felismerésünk, hogy tulajdonképpen a szülők is tanácstalanok. Kogonada filmjének valódi története ekkor kezdődik: hiába a menet közben kibontakozó nyomozás, az gyorsan jelentőséget veszt, hogy átadja helyét karaktereink vívódásának. Mindhárom főszereplőnk saját, bizonyos értelemben rövidlátóan önző nézőpontjából értékeli Yang időleges elromlását. Az apa kezdetben feladatként tekint a megjavításra, majd a kapott rejtélyt felgöngyölítve elmerül egy régi élet emlékeiben, s azok tükrében reflektál saját életére. Az anya ráeszmél arra, hogy mindezidáig a könnyebbik utat választotta: ráhagyta kislánya nevelésének dandárját Yangra, és bármennyire is fájdalmas, nem tud már változtatni ezen: munkájába menekül. A kislány a legőszintébb: szüleivel többnyire durcáskodik, s már most siratja azt a személyt, aki a legközelebb állt hozzá. Aki (aki?) türelmes szeretettel végezte vele nap mint nap a nevelés aprómunkáját.

Bár a közeli jövőben játszódó cselekmény konkrét scifi-vonatkozásai nagyjából kimerülnek az emberszerű robot szerepeltetésében, a rendező által aprólékosan megtervezett látványvilág mégis markánsan járul hozzá a filmélményhez. Kataklizma utáni világot látunk szelíd ember-természet együttéléssel: harmonikus lakástér, hívogató kert és halványan beszűrődő fény teremt otthonosságot – s ugyanakkor furcsa idegenséget. A végig halk szavú dialógusok, a szertartás-szerű mozdulatok és a kifejezés végletes visszafogottsága egy szabadnak tűnő, mégis rémisztően le(ön)szabályozott civilizáció érzetét keltik – egy tapintatos, de mélységesen részvétlen társadalomét, melyben kellemes lehet ugyan élni, de borzasztó lehet meghalni.

Hogy Yang esetében valódi halálról beszélhetünk-e, azt a nézője felé irányított tükörként működő film drámai csúcspontok nélkül, szelíden hozza tudomásunkra. Figurái nem mennek keresztül látványos karakterfejlődésen, ám elég egy-egy elmélyült párbeszéd a teáról, a lepkékről vagy a növénynemesítésről ahhoz, hogy velünk együtt ők is megpróbáljanak valamit megérteni abból a megfogalmazhatatlan misztériumból, amit életnek nevezünk. S ami eliramlik, közönyös egykedvűséggel kiegyenesítve örömet és bánatot, boldogságot és kínt.

(Megjelent: Új Ember, 2022. május)