C’mon C’mon – Az élet megy tovább

írta Nikodémus

Minden igazi emberi kapcsolat alapja az egymásra hangolódás, ám a barátságban – melyet nem térít el sem érdek, sem vérségi kötelék – talán ez a legdöntőbb. Miközben odafigyelünk barátunkra, képzeletünk eggyé válik, gondolataink megsokasodnak, a világ pedig megnyugtatóan egyszerűvé alakul. Mike Mills amerikai rendező negyedik nagyjátékfilmje, a C’mon C’mon – Az élet megy tovább ugyan szintén a család intézményének helyzetét boncolgatja, félszeg főhősei mégis közösen fedezik a barátság varázslatát.

Különös, álomszerű képek peregnek egy amerikai nagyvárosról. A méretek európai szemmel lenyűgözőek, a forgalom a szokásosan intenzív, valahogy mégis otthonosan érezzük magunkat a forgatagban. Ennek oka a fekete-fehér jelenetezés, mely fénysugarat tompít, éleket kerekít, hangulatot felhősít: az emlékezés játékterévé alakítja filmünk világát. Közben kiskamasz gyerekek nyilatkoznak kamera és mikrofon előtt, mit gondolnak a jövőről. Ki dadogva, ki folyékonyan, ki bizonytalanul, ki meglepő tudatossággal mondja el gondolatait emberi kapcsolatokról, klímaváltozásról, családi állapotáról és majdani felnőtt életéről. A válaszok közös eleme a halvány reménykedés – a növekvő, gyarapodó élet jellemzője. Az interjúkat készítő Johnny (Joaquin Phoenix) korántsem osztozik alanyainak optimizmusában, fáradt tekintetében életuntságot látunk. Tévelygőként jár-kel a nagyvárosban, mígnem váratlan telefonhívást kap: húga hívja egy sürgős családi probléma megoldásának ügyében.

Eleinte úgy hisszük, beteg édesanyjuk ápolása lesz a testvérek közös feladata, ám idővel kiderül, ez csupán múltbeli epizód. Viv (Gaby Hoffmann) ezúttal arra kéri bátyját, vigyázzon fiára, Jesse-re (Woody Norman), hogy elutazhasson súlyos beteg férjét ápolni. Éles határhelyzet: az anya ideiglenesen másvalakire bízza gyermekét, hogy megpróbálja rendezni viszonyát az apával, s hosszabb távon újra egyesülhessen a család. Jesse az első találkozás után azzal nyit az érdeklődő nagybáty előtt, hogy megkéri, játékból nevezze őt árvának. Johnny nem érti a helyzetet, testvére sokatmondó tekintetéből próbálja kiolvasni, mi is a teendő. Hamarosan azonban magukra maradnak a srácok, s együtt kénytelenek elboldogulni egymással.

A rövid szinopszis alapján azt gondolhatnánk, a szokásos buktatókkal teli összecsiszolódás-történet következik, melynek végén kölcsönös gazdagodás révén születik meg egy új barátság. Végül valóban így lesz, ám Mike Mills egészen más vizekre kormányozza figyelmünket a cselekmény során. Jól elkapott intim pillanatok, belsőséges beszélgetések és felszínes ugratások szokatlan keveréke rajzolja ki azt a miliőt, melyben Johnny és Jesse, ez a két hontalan lélek lassan egymásra talál. Helyét egyikük sem találja a világban, ám különböző okokból: míg Jesse problémás szüleivel és a kiskamasz-lét nehézségeivel küzd, nagybátyja felnőttkorában is érzékeny gyereklélek maradt, akinek alapélménye a társtalanság. Egy efféle film minősége nagyban múlik a színészgárda alakításán, s ezúttal nincs okunk panaszra: Joaquin Phoenix ihletetten játszik, Gaby Hoffmann meggyőzően hozza az aggódó anyát, az igazi meglepetés azonban Woody Norman érett, nüanszokból építkező alakítása. Teljesítményükre szükség is van, hiszen a forgatókönyvet elkerülik a nagy, drámai események: sehol egy hangos veszekedés (ha kiabálásra kerül sor, az mosolyogtatóan őszinte), egy karakterformáló fordulat (elég csak néhány pillanatnyi, gyorsan enyhülő riadalom), csupán egyszerű jelenetek egymásutánja.

Mills esszéisztikus rendezése szinte teljesen felfüggeszti a koherens történetmesélés igényét, s a simogató, finoman bágyadt látványvilág mellett elsősorban hangokkal mesél: csikorogva nyíló ajtó, neszező könyvlap és halk léptek állnak össze sajátos zajszimfóniává, melyet napjainkban divatos ambient-muzsika kísér. Jelzésértékű az is, hogy Jesse – mivel szóban nehezen képes artikulálni érzelmeit, hangulatait – kapva kap Johnny felvevő-berendezésén, és azt minduntalan magával hurcolja közös kalandjaikra. Így kerül magnószalagra a közeli strand tengermoraja, a sugárúti forgalom, a parkbéli madárcsiripelés és persze a fiú gondolatbuai. Mert közvetlenül bevallani még nem meri, mi jár a fejében, de mikrofonba azért elmondja a véleményét anya és apa fura dolgairól, a vicces nagybácsiról, s közben időről időre megjegyzi, nem szereti a mellébeszélést.

Izgalmas tagoltságot adnak a játékidőnek Johnny interjúrészletei, illetve az a néhány tételszerű mondat, mely egy-egy gyereknevelési tanácsadó könyvből vagy egy esti meséből hangzik fel. Előbbit kuncogó iróniával kezeli, utóbbit viszont halálosan komolyan veszi Mills, ami nem véletlen: filmje a merev ideologikusság helyett a közösen megélt őszinte pillanatok dicséretét zengi. Gyereket nevelni ugyanis nem lehet pusztán könyvekből: egész lényünk kell hozzá. A rendező felvillantja Jesse családjának néhány traumáját, ám nem magyaráz, csupán illusztrál. Az életkora okán fejlettebb kifogáskereső mechanizmussal rendelkező férfi épp ezért megriad, amikor a fiú kíméletlen tükörként szembesíti őt kényelmetlen mulasztásaival, apró élethazugságaival. A nagybáty lassan megérti a fiú működésmódját – egymásra hangolódnak. Közös szavajárásaik és titkaik lesznek, hol ugratják egymást, hol összekapnak, ám leginkább közösen léteznek.

Hang nélkül, egy-egy tekintet-villanással csöndben lenni a legnagyobb ajándék, amit barát barátnak adhat. A C’mon C’mon szelíden mesél két félénk ember lassan virágba boruló barátságáról, csöndessége különös figyelmet kíván a nézőtől. Ahogy a vanília íze is, mely a nyár harsány gyümölcsízeí mellett eleinte fel sem tűnik, hiányát mégis azonnal megérezzük. Emitt a klímaváltozás, amott az egyre növekvő szuperhős-túladagolás teszi, hogy lassan kihalófélben lévőként kell vigyáznunk mind kedvenc édesfűszerünkre, mind a lélekhúrokat pengető, finom drámákra.

(Megjelent: A Szív, 2022. június)