Isten keze (È stata la mano di Dio)

írta Nikodémus

Hívják a fény és a zsebtolvajok városának; többek között a pizzát és a maffiát adta a világnak; patrónusa, Szent Januáriusz (San Gennaro) pedig máig a rendhagyó kérések közbenjáró szentjeként fogadja az imákat. Paolo Sorrentino 50 év, nyolc nagyjátékfilm és két évadnyi sorozat után visszatér gyökereihez, szülővárosába. Legújabb, bevallottan önéletrajzi ihletésű díj-várományos filmje Isten keze (È stata la mano di Dio) címmel múlt decemberben debütált a Netflixen.

Lassú, kimért mozgással közelítünk a parthoz. A háttérből halk motorzúgás hallatszik, a fokozatosan feltáruló város pedig különös fényekben tűnik fel: egyszerre világos és sötét, csillogó és komor, vonzó és taszító. A kamerát végül eltéríti egy tengeren száguldó motorcsónak, s csakhamar egy ódon villában találjuk magunkat. Időközben beesteledett: odakinn kihaltak az utcák, itt benn, a sötétben pedig mágikus fénnyel világít egy padlóra omlott hatalmas csillár. Egy férfi kíséri be a nőt, hogy találkozzon egy titokzatos szerzetesalakkal, majd bizarr rituálét végeznek közösen. Ugyanezen éjjel egy baráti családot riasztanak egy modern, szépen berendezett kertvárosi otthonhoz, és az ágy szélén reszkető alakban felismerjük az iménti jelenet kulcsszereplőjét. Patricia (Luisa Ranieri) csinos, ám gyermektelen feleségként kényszerképzetekkel küzd, rokonságából egyedül filmünk főhőse, Fabietto (Filippo Scotti) hisz neki. Nehéz eldönteni, melyik jelenet a valóságos, s melyik a lázas képzelet szüleménye, Sorrentino pedig Fellinit idéző, bámulatos stílusérzékkel tartja nézőjét bizonytalanságban – még akkor is, amikor a szürreális nyitány után egy hagyományosabb történet elmesélésébe kezd.

Ennek során megismerkedünk a fiatal, saját útját kereső kamaszfiú életvilágával. Elsőként ideálisnak tűnő, ám nagyon is zsémbes családjával – amit apa (Toni Servillo) és anya (Teresa Saponangelo) szerelme tart össze (legalábbis egy ideig) –, az örök példakép szerepéből épp kieső, de azért segítőkész báttyal (Marlon Joubert) és a folyton képen kívül (a fürdőszobában) szépítkező húggal. A sznob szomszéd túl jól sikerült megviccelése, a vasárnap délutáni szülinapozás, a nagymama éles, korholó stílusa vagy a nagypapa futball-bölcsességei mind folklorizálódnak, ahogy a naiv, bizonytalan Fabietto és az ötvenes, immár illúziótlanabb rendező nézőpontja finoman átjátszik egymásba. Az olaszos harsányságon nagyokat nevetünk, a bizarr komikumon elmosolyodunk, a csendes, szeretetteli irónián meghatódunk: Sorrentino ezúttal félreteszi korábbi filmjeinek bravúros, ám elidegenítő stílusremekléseit, és szívét-lelkét beleadja a jelenetekbe. S nem hallgat a fiatalkori útkeresését mozgató vágyakról sem: őszintén rajong a Nápolyba igazoló Diego Maradona futballzsenialitása iránt, felfedezi magának a filmek világát, s ekkoriban ismerkedik a szexualitással is. Utóbbi legfőbb megtestesítője Patricia, a túláradóan erotikusnak ábrázolt nagynéni, akiben a testiségen túl kitaszítottsága révén is társra lel magányos kívülállóként bolyongó főhősünk. Így születik (és enyészik el) a múzsa: a nő végül elmegyógyintézetbe kerül, s már túl későn tudja meg, mit indított el egykor az időközben felnőtté érett fiúban.

Ám előfordul, hogy az élet nem késik, hanem éppenséggel siet: tragikus hirtelenséggel megy elébe a dolgoknak. Az isteni Diego a körülmények furcsa összejátszása révén menti meg a fiú életét egy végzetes éjjelen, ám keserű nyereség ez: Fabiettónak egy szörnyű kórházi jelenet után pillanatok alatt kell felnőnie, hogy végre kezdjen valamit az életével. Sorrentino addig játékosan álomszerű, intim filmje ekkor megfakul, cselekménye feltöredezik, időkezelése megváltozik: Isten keze olykor egyáltalán nem simogat, hanem durván arcon csap. S mi kóvályogva, kétségek között keressük intésének értelmét. Nápoly, a gyermekkori álmok és vágyak színtere ekkor már egyáltalán nem hívogató: Fabietto menekülni akar, különösen azután, hogy egy sorsfordítónak szánt, ám kissé didaktikus beszélgetés nyomán megszületik benne élethivatása. Mikor vonatra száll, nemcsak szülővárosának, hanem régi életének is búcsút int.

Mondják, az ember akkor ízleli meg a valódi magányt, amikor eltemeti a szüleit. Függőből ekkor válik függetlenné; ráhagyatkozóból felelőssé, akinek gondoskodnia kell a rábízottakról. Reménye így lesz az ima, mindennapi kenyere pedig a kapaszkodás Isten kezébe.

(Megjelent: Új Ember, 2022. január)