0

Az új pápa (The New Pope, 2019)

írta Nikodémus

Paolo Sorrentino mindent elért, amit elérhetett. Megfontoltan építkező filmrendezőként előbb szűkebb hazája elismerését vívta ki, majd A nagy szépséggel tarolt – többek között Oscart is. Azt csinált, amit akart. Logikus vállalkozás tehát az HBO-hoz beállni egy szerzői sorozatra egy olyan intézményről, amely minimum a világ felét izgatja. A katolikus egyház feje milliárdok hite fölött rendelkezik, a Vatikánnál pedig nincs izgisebb hely, gondolhatnánk: barokkos pompa és kisszerű alkuk, szép eszmények és sötét titkok. A négy évvel ezelőtti Az ifjú pápa sikert aratott, Sorrentino pedig ráérősen (egy Berlusconi-film közbeiktatásával) fogott neki az új nevet kapott második évadnak. Ha azonban lehántjuk a kétségkívül grandiózus körítést, nehéz mit kezdeni ezzel a sorozattal – és ez igaz sajnos a négyzetre emelt jelen évadra is.

Spoilerkedünk egy kicsit: XIII. Piusz (Jude Law), a cigiző, pofátlanul jóképű amerikai pápa, miközben önnön hitével és a bíborosi kúria aknamunkájával birkózik, egyszercsak rosszul lesz, és összeesik. Sürgős szívműtét kéne, mindent megtesznek, de a kóma tartósnak tűnik. Voiello bíborosnak (Silvio Orlando) tehát új pápajelölt után kell néznie. A sakkozás hoz egy átmeneti megoldást (II. Ferenc – Sorrentino utalása Ferenc pápára sem túl burkolt, sem túl elegáns), majd érkezik egy hűvös angol arisztokrata, Sir John Brannox (John Malkovich). Ő persze kéreti magát, egyenesen küldöttség indul a meggyőzésére, majd újabb tánc veszi kezdetét a pápai államban.

Sorrentino most is jelzi, hogy bár izgalmasnak szánja az intrika-szálat, igazából nem ez érdekli: főszereplőit saját álcáikon keresztül próbálja vizsgálni. A mizantróp Brannox súlyos gyerekkori sebet hordoz, Voiello úgy változtat (finomhangol), hogy befolyása állandó maradjon, a bíborosok pedig a helyzetnek és jellemüknek megfelelően választanak a lehetséges opciók közül. Közben kb. részenként kapunk egy vastag erotikus utalást (gondoljunk csak a főcímre), és jó sokszor elmondják, hogy “az egyház szexuális botrányai” meg “zavaros pénzügyei” – nehogy véletlenül elfelejtse a kedves néző. Ezekkel az a baj, hogy nincsenek megindokolva: úgy tűnik, mintha Sorrentino privát mániái volnának, melyeket sulykolni akar.

Színészeink megteszik a tőlük telhetőt, sőt, Malkovich egészen meglepő a visszafogott, belülről csendesen forrongó egyházfő szerepében. Beszédei néhol egészen katartikusak – szerintem Jude Law fölé nő. Orlando megvillantja ugyan emberibb oldalát, pókerarcáról azonban nehéz bármilyen szándékot leolvasni. Két alkalommal hullik le csupán az álarc, azok viszont valóban megrendítő pillanatok. Law – merthát nem feküdhet örökké öntudatlanul – ott folytatja, ahol abbahagyta, az írók pedig egészen különös, szent-közeli ikonfigurát faragtak belőle. A fináléra különösen erős szövegeket kap, él is velük, ám karizmája gyengébb, mint a pápa-kollégáé.

A látvány fenomenális, minden egyes beállítás fölényes stílusérzékről árulkodik, ám ez a lassú tempóval párosulva egyre inkább fárasztja a nézőt. És akkor még nem is beszéltünk az érintett témákról: új radikalizmus, iszlám-keresztény vallásháború, középutasság és elzárkózás, a szent-ség földi mércéje, halál és élet dolgai. Sorrentino itt-ott figyelemreméltó eszmefuttatásokban próbál beszélni ezekről, de összetéveszti saját meglátásait az egyház tanításával. Néhol már-már mulatságos, mennyire nincs tisztában a katolikus tanítás egy-egy részterületével – így kritikája hatástalan, mosolyogtató. Provokációja pedig a legósdibb feuerbachi-marxi vallásellenességet visszhangozza: korrupt papság, szexuális bűnök, dőzsölés, kizsákmányolás.

Inkább sajátos magán-mitológia ez, semmint a hit firtatása avagy kérdőre vonása: Sorrentino a Vatikán kulisszáit rendezői megafonként használja saját vallásügyi nézeteinek kifejtésére. Ha izgalmas lenne, még értékelném, de csüggesztően zavaros. És ezt semmilyen stílus-takaró nem fedi el.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *