0

Fantomszál (Phantom Thread)

írta Nikodémus

Paul Thomas Anderson már megint titokzatoskodik. Miként két előző filmje, a Master és a Beépített hiba, a Fantomszál is ellenáll a kézenfekvő értelmezéseknek, sokkal inkább atmoszférájával ragad meg, hogy aztán alig eresszen. Két világ, egy kultúrkör, visszafogott elegancia és romboló indulatok, gyalázat és megaláztatás, pillanatnyi hév és rideg örökkévalóság… és egy bizarr kékszakállú-történet.

Olvasd tovább

1

Elit játszma (Molly’s Game)

írta Minime

Aaron Sorkin „belenyúlt a tutiba.” Molly Bloom korábbi olimpiai aspiráns sízőnő, majd a hollywoodi elit és a new yorki alvilág pókerjátszmáinak szervezőjeként szerzett hírnevet. Életrajzi művét az író-rendező Sorkin szinte tökéletesen adaptálta a mozivászonra. A filmben jelen van minden, ami a kapzsi, mértéktelenül mohó és erkölcstelen viselkedésmódot példázza az amerikai felső tízezer köreiből.

Olvasd tovább

0

Battle of the Sexes / Borg/McEnroe

írta Nikodémus

A tenisz ugyebár úri sport (no és idősebb tesója, a krikett), a foci pedig a proletárok szórakozása. Ma, amikor mindkettőt (sőt, minden tévéképes sportágat) felzabálta már a szórakoztatóipar, szinte kivehetetlenek már ezek az apró különbségek, noha pár évtizede komoly jelentősége volt még mindennek. Erre világít rá két, frissen kijött teniszfilm: győzelem és vereség relativitásáról, sporton túlnövő társadalmi ügyekről regélnek, s közben finoman pedzegetik a média hatalmát is.

Olvasd tovább

3

A víz érintése (The Shape of Water)

írta Minime

Guillermo del Toro legújabb felnőttekhez szóló története a hidegháborús korszakba, az 1960-as évekbe kalauzolja nézőit. A létjogosultság és életösztön, a fenntartások és elfogadások, morbid sztereotípiák és a csend magányosságának meséjében járunk. A hidegháború és az űrverseny Amerikájában, ahol csak az első hely számított, ahol az ember csak a hatalom kiszolgálója, amely a „személyt” csak a kívánt „győzelem” megszerzéséhez vezető út egyik eszközének tekinti. Nem beszélve minden egyéb létezőről.

Olvasd tovább

3

A kocsma közepén – Én, Tonya

írta Nikodémus

A posztmodern hozadéka, hogy a dolgok önazonossága meginog: jelentőségük csökken, marketingértékük növekszik. Így áll a helyzet tények utáni korunkban a sporttal is: eredeti értelme – miszerint test és lélek összhangjára tanít – elhalványult, miközben szinte teljesen lefoglalta magának a szórakoztatóipar. A szenzációhoz pedig lassan már nem is szükséges maga a sportesemény, világít rá Tonya Harding és Nancy Kerrigan műkorcsolyázó elhíresült története, melyben minden megvan, ami éltet egy szaftos botrányt. Craig Gillespie rendező megtehette volna, hogy az esetről szóló, hazánkban február 1-jén debütált filmjében csupán erre épít, ám ő többre vágyott: az Én, Tonya egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.

Olvasd tovább

1

Eldobható életek – Floridai álom

írta Nikodémus

2018-02-floridai-álom-1

Mielőtt a kedves Olvasó tiltakozna, jelzem: a cím nem ítélet, hanem helyzetleírás. Az állásfoglalást Sean Baker legújabb, idén januárban bemutatott filmje ránk bízza, s épp ettől lesz olyan kényelmetlen moziélmény az Oscar-aspiráns Floridai álom. Apropó, cím: a magyar változat most kivételesen találóra sikerült, hiszen a cselekménybe lépve egyfajta álomvilágba kerülünk mi is, ám aki azt gondolja, hasonló film vár rá, mint az egy éve díjszezon-győztes Kaliforniai álom, készüljön fel egy alapos meglepetésre.

Olvasd tovább

2

Egy lélek távozóban – Anyám mozija (Mia Madre, 2015)

írta Nikodémus

2017-12-anyám-mozija-1

Haláltagadó korban élünk. Hősi önfeláldozást csak melodrámában vagy szuperhősfilmben tudunk elképzelni (a gonoszok számára pedig csúnya és megérdemelt pusztulást, természetesen), úgy gondoljuk, váratlan baleset csak mással történhet, s rendületlenül áldozunk az örök fiatalság hamis kultuszának: eszünk, iszunk, fogyasztunk. Hogy mennyire képtelenek vagyunk szembenézni az elmúlással, azt Nanni Moretti legújabb filmje, a nálunk advent küszöbén bemutatott Anyám mozija (Mia Madre) szelíd kíméletlenséggel mutatja be.

Olvasd tovább

1

Röviden: Árulók

írta Nikodémus

2017-12-árulókSzépen gyarapodik Köbli Norbert kortárs törióra-segédanyaga: A vizsga, a Szabadság – Különjárat, A berni követ, a Félvilág és a Szürke senkik után idén is a katedra (pontosabban a tévéképernyő) elé hív, ezúttal Fazakas Péterrel együttműködve. Az Árulók az 1945-48-as koalíciós időszak végébe repít minket, ahol a párthű Illés Béla (Hegedűs D. Géza) lánya, a lelkes és naiv Tatjána (Sztarenki Dóra) színdarabot készül rendezni Guszevről, az apja által felkutatott és megírt hős orosz 48-as honvéd történetéből. Miközben az országban egyre szorul a hurok a másként gondolkodók nyaka körül, a lány számára kiderül, hogy sem a feddhetetlen orosz szabadságharcos, sem saját apja múltja körül nincs minden rendben. A hatvanperces tévéfilm hangsúlyosan annak készült, ami: ne várj látványos tömegjeleneteket, sem játékfilmes büdzsét, itt a szűk (egyre szűkülő) terek, a feszült párbeszédek és a vészjósló árnyékok dominálnak. A krimiszál kissé elnagyolt, de érthető, hiszen nem ez a lényeg: fontosabb a tragikum, ahogy a lány felismeri, nincs menekvés apja (s tulajdonképpen a párt) gyilkos szorításából. Fazakas Péter alázatos rendezésben mutatja meg a sötétség metaforikus és szószerinti növekedését, Köbli Norpert forgatókönyve pedig néhány ponton megbicsaklik ugyan, de végig feszesen igyekszik tartani a cselekményszálakat. Kicsit több játék, intenzívebb nagyjelenet belefért volna, a fojtogató atmoszféráért és a csendben csúcsra járatott fináléért viszont jár a pirospont. Döbbenet, hogy a film hőséről az 1990-es rendszerváltozásig utca volt elnevezve Budapesten: így ragadnak belénk a hamis mítoszok.

Olvasd tovább

2

Egy másik Amerika – Logan Lucky / Wind River

írta Nikodémus

2017-10-logan-lucky-wind-river-1

A Wind Riverről itt írtunk.

Legkésőbb Donald Trump elnöksége óta már mi is tanulgatjuk: van egy másik Amerika. Ahová nem ér el a valóságfricskázó, politikailag korrekt beszédmód, amit nem mutatnak a tévécsatornák, s amely felett olyan könnyedén átrepül a nyugati-keleti partok metropoliszaira kíváncsi turista. Nos, innen tudósít különböző hangnemben, ám rendre sebészi pontossággal két friss film: a Logan Lucky – A tuti balhé és a Wind River – Gyilkos nyomon a nyárutó talán legtanulságosabb mozibemutatója.

Olvasd tovább

2

Their Finest / The Lost City Of Z (2016)

írta Nikodémus

2017-09-their-finest-the-lost-city-of-z-1

Van abban valami tragikusan groteszk, ahogy a nyugati ember ellustult. Amint a fogyasztói társadalom modellje a múlt század közepétől egyre növekvő szabadidőt tett lehetővé polgárai számára, kihívás híján vészes gyorsasággal adtuk fel életfordító motivációinkat. Megszállott emberek nyújtotta rendkívüli teljesítményeket persze mostanság is szeretünk figyelni – leginkább kívülállóként, kényelmes fotelban ücsörögve. Lissa Evans és David Grann regényének főhőse, Catrin Cole és Percival Fawcett egyaránt speciális körülmények által edzett, eltökélt figura, történetük ideális alapanyag egy-egy jólesően régimódi filmhez.

Olvasd tovább

0

Capote (2005) / Infamous (2006)

írta Nikodémus

2017-08-capote-infamous

Csak a végtelenül naivak hihetik, hogy bűnelkövetés és bűnüldözés között szigorú határvonal létezik – e szentenciára krimifilmek garmadája épült már, a felszínesebbek logisztikai, a mívesebbek erkölcsi kérdést fabrikálva. Izgalmasabb kérdés, ha mindez a művészet világában kerül elő: szerző és műve, illetve a valóság hogyan viszonyul egymáshoz. A tiltott(nak vélt) határok radikális átlépésének pedig van egy szinonimája az amerikai irodalomban: Truman Capote. Bő egy évtizede, amikor Hollywoodban épp a demítizálás dívott, eljött az ő ideje is – mindjárt két, az előzetes várakozásokkal ellentétben meglepően egyenrangú film formájában.

Olvasd tovább

1

Megáldva (Gifted)

gifted1

Ha gyerekkoromban, úgy 5-6 évesen nem okozott volna gondot a differenciálegyenletek megoldása, olyan könnyen ment a deriválás, és ásítozva tekintettem volna az integrációs tesztekre, biztos, hogy ma nem írnék filmes blogra. És az is 1000 %, hogy a tableteket nyomogató 3-4 évesek láttán nem gondolnék vissza nosztalgiával gyerekkoromra, ahol örülhettem, hogy háromkerekű biciklivel suhantunk a szomszéddal és a környékbeli gyerekekkel. Miért? Mert nagyon is valószínű, hogy a matek más irányba vitt volna, és jelenleg egy átlagos ember számára érthetetlenül hosszú bizonyításon dolgoznék. De nem vagyok a különféle összegek bűvölője, és a számok csak a pénztárcámban bűvölnek el. Olvasd tovább