A bálna (The Whale, 2022)

írta Nikodémus

Darren Aronofsky úgy tűnik, cáfolta a régi mondást azzal a bizonyos folyóba lépéssel: kétszer egymásután sikerült aktuális, testi szenvedésről szóló filmjével visszacsábítania egy-egy hajdanvolt A-listás színészt Hollywood fősodrába. Idén ráadásul teljes a siker: a fiatal éveiben könnyed kalandfilmekben parádézó, majd kényszerűen visszavonuló Brendan Fraser idén Oscar-díjat nyert elkötelezett alakításáért. A súlyosan elhízott, magányos férfiről szóló A bálna (The Whale) viszont – noha valódi színészi jutalomjáték – mégsem ér fel az életmű eddigi színvonalához.

Gyenge fénnyel bevilágított, szűkös térben találkozunk főszereplőnkkel, Charlie-val (Fraser) a nyitójelenetben, s mindjárt egy olyan tevékenység közben, melyről biztosan tudjuk, normál körülmények között nem tartozna ránk. A rendező később is gondosan ügyel arra, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat, miközben főhősét figyeljük: zihálás, izzadás, hasztalan erőlködés zaja tölti be az apró lakást, miközben megtudjuk, hogy a férfi a végét járja, és egyetlen önfeledt nevetés is fulladásos halált okozhat. Nem könnyű így létezni, Charlie ezért online esszéírási kurzusokat tart laptopján keresztül egyetemi hallgatóknak, hogy valahogy fenntartsa magát. Liz (Hong Chau), a gondozója időnként benéz hozzá, kicsit pöröl az aranyszívű férfival, aki csupán egyetlen dologban makacskodik vele: kijelenti, inkább meghal, semmint hogy kórházba menjen. Állapota azonban egyre romlik, kinn folyton esik az eső, és a múlt árnyai lassan előkúsznak a sarkokból.

Charlie tudja, hogy magánéleti tragédiáját – melynek csupán következményei a súlyos kilók – jórészt saját önzőségének köszönheti, ám most jóvá akar tenni mindent: meghívja magához 8 éves kora óta nem látott lányát, aki egy különös, gyanúsan naiv hittérítő (Ty Simpkins) kíséretében megjelenik, hogy jó alaposan édesapja fejére olvassa a bűneit. Ellie (Sadie Sink) indulatai érthetőek, hevessége azonban túlzott, s ahogy a főhőssel kapcsolatba kerülő többi szereplő, ő maga is alig tudja megfogalmazni, mit akar a teljes filmet körüllengő bálna-allegória központi alakjától. A párhuzam ennyiben megáll Herman Melville regényének alaphelyzetével (sőt, építenek is rá), s újabb csavar a dologban, hogy Aronofsky filmje tulajdonképpen színpadi adaptáció: Samuel D. Hunter a saját drámáját dolgozta át forgatókönyvvé a megfilmesítés érdekében.

A 4:3-as képarány, a jórészt egyetlen térben játszódó cselekmény és a nagy érzelmeket mozgósító párbeszédek mind szépen utalnak a forrásműfajra, A bálna azonban nehezen tud szabadulni alapvető melodrámai hangvételétől. Sötét titkok, piszkos alkuk, nagy kitörések és csöndes monológok váltják egymást, a testi-lelki leépülés stációit könnyen azonosítjuk, és a szimbolika is világos – s talán épp ez a baj. Aronofsky filmje ugyanis annyira harsogva követeli együttérzésünket hőse iránt, hogy nem szán időt a finomságok bemutatására, így hiába teljesítenek egytől egyik kiemelkedően színészei, A bálna egy idő után kínosan egyszólamúvá és fárasztóan önismétlővé válik. A test börtönébe zárt, szabad lelkű férfi szeretné megválta(t)ni magát a saját lányával, ám nem az a probléma, hogy a kudarc borítékolható, inkább az, hogy mindezt sok-sok könnyezéssel, szívszakasztónak szánt vonósfutamok kíséretében tálalják a néző számára.

Különösen árulkodó, ha A bálnát összehasonlítjuk a 14 évvel ezelőtt Mickey Rourke színészi visszatérését beindító A pankrátorral. A testi roncsoltság és a bűnbánó férfisors közös vonás (a két film a szívinfarktus fenyegető veszélyében, sőt, még az elidegenedett gyermek motívumában is osztozik), ám míg a kiöregedett küzdősport-bajnok útját balladai tömörséggel meséli el a rendező, Charlie végzete túlburjánzó látomások, többszörösen sulykolt Coelho-bölcsességek és mesterkélten túlnyújtott jelenetek közepette érkezik el.

„Ugye undorító vagyok? Mondd ki, hogy undorító vagyok!” – követeli egy jelenetben főhősünk épp aktuális vitapartnerétől, ráadásul még jól sarokba is szorítja nemrég szerzett kerekesszékével. Érzelmi felfokozottsága talán érthető, ám erőszakos számonkérése valójában felénk irányul: foglalj állást személyes drámámban, igazold azt, amit rólad gondolok! Charlie (s vele Aronofsky) lefegyverző önfeltárulkozásnak hiszi azt, ami tulajdonképpen grandiózus gesztusokkal előadott áldozati póz. Pedig a katarzishoz elég lenne egyetlen megrendült tekintet…

(Megjelent: Új Ember, 2023. április)