Felnőttem, csacsacsa (Cha Cha Real Smooth)

írta Nikodémus

Ugye voltunk már úgy, hogy egy nehéz nap után nem vágytunk semmi másra, csak két figyelmes fülre, egy nyitott lélekre és néhány biztató szóra? Egyre fogyatkozó segítő szakemberek a megmondhatói, hogy a testi dőzsölés ellenére mennyire híján van civilizációnk a lelki-mentális komfortnak. Andrew (Cooper Raiff) ezért kulcsfontosságú feladatot végez, s úgy tűnik, mindez a lényéből fakad: egyszerűen kedves próbál lenni mindenkivel. Afféle hétköznapi szuperhősként bámulatos könnyedséggel hangolódik embertársainak lelki antennáira, s vidámságot, biztonságérzetet, önfeledtséget hoz elő belőlük. Az író-rendező Sundance-győztes, Felnőttem, csacsacsa (Cha Cha Real Smooth) című friss filmjében immár másodszorra formálja meg karakterét, aki egyszerűen egy jófej srác a szomszédból – már-már gyanúsan jófej.

Olcsó fordulattal betámadó tucat-thrillerre szerencsére nem kell számítanunk: hősünk nem alakul át hirtelen kisvárosi rémmé, sőt, az igazán nyugtalanító inkább az, hogy tulajdonképpen mindvégig szerepben marad. A fősuli után egy helyi gyorsétteremben dolgozik, szüleivel és öccsével él, s megpróbálja kitalálni, mit is kezdjen az életével. Sötét traumák nem gyötrik, világformáló zsenialitás nem szorult belé, ám csakhamar rátalál a talentumához méltó feladat: szülők kérik fel, hogy a helyi zsidó közösség bármicvó-bulijain (a felnőtté avatási szertartást követő lakomán) táncmesterként indítsa be a hangulatot. A dolog remekül megy, mígnem az egyik este összeismerkedik egy titokzatos anyukával (Dakota Johnson) és spektrumzavaros kislányával (Vanessa Burghardt). Domino és Lola titokzatosak, izgalmasak, s bár csak utóbbit táncoltatja meg hősünk, mindketten szívükbe zárják az életvidám fiút. Andrew azonban egy idő után többet kezd érezni a megtört szívű, érzékeny asszony iránt, és rádöbben, hogy meg kell hoznia pár nehéz döntést saját életével kapcsolatban.

Pontosabban: kellene, mert Andrew szinte mindvégig döntésképtelen marad. Miközben felvidít másokat, csöndesen őrlődik, mitévő legyen, s néhány önsajnáltató monológ kíséretében kiadja bánatát – a mosdó tükrének vagy autója műszerfalának. Túlfejlett verbalitása révén mindent megoszt környezetével – legfőképp a nézővel –, s egy idő után mi is elkezdünk gyanakodni, hogy ez a mindent átitató, kiapadhatatlannak tűnő kedvesség csupán egy jól kidolgozott álca az igazság elfedésére. Andrew ugyanis néhány alkalommal nem bírja magában tartani őszinte véleményét, nyersen kimondja, majd néhány kínos pillanat után hozzáteszi, csak viccelt. Ez a film játékideje alatt többször is megtörténik, és épp azokat találja el, akik ráébresztenék a főszereplőt, talán nem minden olyan rózsaszínűen cuki, mint ahogy azt ő elképzeli.

A Felnőttem, csacsacsa példás tempóérzékkel megírt forgatókönyve, intim rendezése, érzékeny miliő-ábrázolása és ragyogó színészvezetése egészen furcsa módon egy irányba mutat: a főhős irányába. Andrew egy kamasz- és felnőttkor határán megrekedt figura, akinek egyszerűen nincsenek rossz tulajdonságai. Nehéz elhinnünk, hogy ilyesmi létezhet, még a fejlett nyugat mostanság divatos naiv-idealista utópiájában is. Bujkál itt egy sokkal földhözragadtabb gyanú is: Raiff mindenható művészként tulajdonképpen a saját szeplőtelen szobrát építgeti. Árulkodó adalék mindehhez, hogy azok a mellékszereplők, akikkel hősünk elvileg konfliktusban áll a cselekmény során, a fináléban hirtelen megköszönnek neki… mindent.

Számolatlanul hangzik el csendes vallomások keretében, hogy Andrew milyen kedves fickó, s hogy mennyire hálásak lehetünk neki kedvességéért. Mindez könnyekkel súlyosbítva még inkább hatásvadásszá teszi a film befejezését, ám a valós környezetrajz ellenére ekkor már bizonyosak vagyunk afelől, hogy Andrew csak a tündérmesékben létezhet. Talán a cinikus korszellem, talán az általános illúzióvesztettség teszi, de Cooper Raiff jófejségbe bújtatott önimádata ebben a formában sajnos nem tud hiteles lenni. Simán, egyszerűen csak képmutató.

(Megjelent: Új Ember, 2022. augusztus)