írta Nikodémus
Március elején mutatják be a hazai mozik Alexander Payne legújabb, hét évnyi kihagyás után elkészült filmjét, a Téli szünetet (The Holdovers). A forgalmazói időzítés kissé szerencsétlen, ez azonban a film értékéből mit sem von le, amely egy gyönyörű történetet mesél el arról, amire itt, a Földön csak az ember képes: egymás megszelídítéséről.
írta Nikodémus
A nagyvárosi ember tapasztalata, milyen könnyen el tudnak személytelenedni emberi kapcsolatai. Gondoljunk csak a reggeli metrón (vagy vonaton, buszon) tolongó tízezrekre, akik jobb híján elviselik, hogy egymás közelébe kényszerültek, de lélekben nem is lehetnének távolabb. Lehetséges-e egy valódi, sorsfordító találkozás ilyen közegben? Céline Song idén januárban a hazai mozikban is bemutatott elsőfilmje, az Előző életek (Past Lives) ezzel a lehetőséggel játszik el, ám ellenkező nézőpontból: elválaszthat-e milliónyi kilométer két, mélységesen összetartozó lelket?
írta Nikodémus
Szokás a mai fiatalságot – amolyan boomer-módra – közéleti érdektelenséggel vádolni. Hogy okostelefonjaik mögé bújva, a legújabb Tiktok-trendeket követve nem is figyelnek a világ folyására. Nos, ez Daniel Goldhaber filmjének hőseiről egyáltalán nem mondható el, sőt: nekik épphogy elegük van a közösségi médián zajló terméketlen szájtépésből, és végre tenni akarnak, mégpedig valami igazán radikálisat. S hogy pontosan mit, azt a film már címében jelzi, ám az AppleTV+ streaming-csatornán már elérhető How to Blow Up a Pipeline (Hogyan robbants fel egy olajvezetéket) messze nem pusztán egy egészestés YouTube-oktatóvideó. Ott forrong a mélyén a kortárs kamasznemzedék összes dühe.
írta Nikodémus
Egyetlen árva kokárda okoz országos kalamajkát Reisz Gábor legújabb, Velencében díjazott filmjében, mely egyszerre próbál helytállni kamaszmoziként, korlenyomatként és társadalmi látleletként. Az ambíciók szokatlanul nagyok, főleg ha hozzátesszük, a film mikro-költségvetésből, gerillamódszerekkel forgott Budapesten. A Magyarázat mindenre nem hibátlan, mégis az utóbbi évek legfontosabb magyar filmje. S bár talán dadog itt-ott, mondanivalójára oda kellene figyelnünk.
írta Nikodémus
Christopher Nolan visszatért. Absztrakcióktól az emberhez, konstrukciótól a történethez, elmejátéktól a lélek rejtelmeihez. Na jó, ez így talán kissé fellengzős, de számomra úgy tűnik, tényleg ez történhetett: két kísérletezőbb film (Dunkirk, Tenet) és egy stúdióváltás után újra egy ember kezdte érdekelni Hollywood manapság talán legnagyobb vászonra festő szerzői filmesét. Az Oppenheimer megragadó portréja egy kivételes intellektusú, érzékeny lelkiismeretű fizikusnak, aki többedmagával szó szerint és átvitt értelemben is felforgatta a világot. És közben valahogyan megpróbált normális maradni.
írta Nikodémus
Lélektani közhely, hogy emlékeinket nem csupán felidézzük, hanem legalább részben újra is alkotjuk őket. Mégis, szilárd meggyőződésünk, hogy emlékeink összessége személyiségünk egyik legszilárdabb régiója, ahol bátran kutathatunk válaszok után. Hogy mennyire törékeny ez az illúzió, arról egy régmúlt nyaralás rendhagyó módon elmesélt története tanúskodik: a Volt egyszer egy nyár (Aftersun) nem csupán egy apa-lánya kapcsolat krónikája, hanem alámerülés az emlékezet mélységes kútjába.
írta Nikodémus
A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.
Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Úgy, hogy megépítettük: lelkesen vásároltuk hozzá a vasútmodellt, emberfigurát és műanyagfát, élethűre csiszoltuk az épületeket, faragtuk az alagutat rejtő hegy lankáit. A végtelen türelemmel elkészített, valóságunk egy darabkáját másoló végeredmény aztán késő kamaszkorunkra többnyire a padláson porosodva végezte. Wes Anderson új filmje, a hazai mozikban már júniusban bemutatott Asteroid City pontosan ugyanezt teszi, csak éppen a valóság helyett rendezője képzelőerejéből táplálkozik.
írta Nikodémus
Míg a trendi filmfesztiválokon úgy tűnik, inkább szidni szokás korunk kapitalizmusát, a tavaszi moziszezon két kellemes filmmel lepett meg minket, melyekben rendre egy kultikussá vált (s persze kasszasikert hozó) termék körül forog a történet. Az Air – Harc a legendáért Michael Jordan Nike-cipőjét, a Tetris pedig a pofonegyszerű, mégis popkulturális ikonná magasztosult számítógépes játékot mutatja be – pontosabban a megalkotásuk körül szorgoskodó kisembereket.
írta Nikodémus
Hollywood általában hatásos (öltözői vagy tárgyalótermi) beszédekkel, mámorító zenére összevágott dolgos hétköznapokkal és persze a végül megérdemelt sikerrel motivál. Ám itt van ez az apró film, amely úgy bújt el az idei Oscar-jelöltek között, mint főhőse az autó hátsó ülésén, mégis többet tanít nekünk az önfelülmúlásról, mint bármennyi hangzatos konyhabölcsesség. Colm Bairéad ír rendező filmje egy csendes lány rendhagyó nyaralásának történetét meséli el.
írta Nikodémus
Megroppanó világhelyzetben szeretünk menedéket keresni és elbújni: saját hiteinkbe, egy magunk-teremtette privát édenbe vagy az egyéni boldogság biztos sáncai közé. Hogy mindez lehet akár egy gondosan kiagyalt hazugság? Legtöbbször nem zavar minket. Két, nemrég bemutatott film azonban nem hagyja nyugodni a békességre vágyókat: Rodrigo Sorogoyen és Christian Mungiu Európa két, viszonylag távoli pontjáról hoz vérfagyasztó látleletet jelenkorunk kisközösségeinek gyűlölködéséről, ráadásul egyaránt igaz történet alapján.
írta Nikodémus
Darren Aronofsky úgy tűnik, cáfolta a régi mondást azzal a bizonyos folyóba lépéssel: kétszer egymásután sikerült aktuális, testi szenvedésről szóló filmjével visszacsábítania egy-egy hajdanvolt A-listás színészt Hollywood fősodrába. Idén ráadásul teljes a siker: a fiatal éveiben könnyed kalandfilmekben parádézó, majd kényszerűen visszavonuló Brendan Fraser idén Oscar-díjat nyert elkötelezett alakításáért. A súlyosan elhízott, magányos férfiről szóló A bálna (The Whale) viszont – noha valódi színészi jutalomjáték – mégsem ér fel az életmű eddigi színvonalához.
írta Nikodémus
Ritkán ismerjük be, de bizony rólunk is árulkodik, hogy hétköznapi küzdelmeinkben mivel és hogyan vesszük fel a harcot. Könnyű volna – s manapság divatos is – saját környezetünkre, neveltetésünkre vagy rossz beidegződéseinkre fogni hibás döntéseinket, ám a lényeg mégis csak az emberi szívben dől el. Különös módon ezzel a felvetéssel érkezett három hónap különbséggel két olyan film a hazai mozikba, melyek hősnői a társadalmi hierarchia legtetején lázadnak a rájuk kényszerített szerepek ellen.
FilmDROID