Konklávé (Conclave)

írta Nikodémus

Edward Berger legújabb filmje, a Konklávé egy példás ütemérzékkel leforgatott (egyház)politikai thriller, melynek főszereplői bíborosi ruhában ármánykodnak. Az igazi kérdés azonban az, hogy annyi érdek és ellenérdek között tetten érhető-e a Lélek munkálkodása? Azé a Szentléleké, amely hitünk szerint ilyenkor ott köröz minden pápaválasztó bíborosban.

Lawrence kardinálist (Ralph Fiennes) egy haldoklóhoz hívják. A szűk, gyengén bevilágított szoba mélyén az egyik leghatalmasabb világszervezet egyszemélyi vezetője fekszik, immár holtan. A bíboros néhány közeli társával együtt megrendülve imádkozik a meghalt pápa lelki üdvéért, s közben elmorzsol egy könnycseppet, hiszen emberileg is közel állt a most eltávozotthoz. Személyes gyászra azonban alig van idő, hiszen a következő egyházfőt megválasztó konklávét meg kell szervezni és le kell vezényelni. Amíg tehát megtörténik a bejelentés, íródnak a méltató nekrológok, majd a világegyház csöndes együttérzése kíséri utolsó útjára az elhunytat, a szigorú előírások és a szokásjog mentén megkezdődik a pápaválasztás előkészítése.

Berger filmje első pillantásra súrlódásmentesen illeszkedik az elmúlt évek pápafilmes trendjébe. A Habemus papam! (2011) játékos hangütése után Paolo Sorrentino Az ifjú pápa (majd Az új pápa) című sorozata az intrikákra és a vatikáni hatalmi viszonyok vélt ellentmondásaira fókuszált, a Netflixen megjelent A két pápa (2019) kamaradrámája pedig azt a különleges helyzetet dolgozta fel fikciós formában, miszerint Bergoglio és Ratzinger személyében a katolikus egyház hosszú éveken át két élő pápával rendelkezett. Az elképzelt dialógusok nyomán eltérő habitusú főpásztorok, kitapintható egyházkormányzási irányzatok és határozott szemléletbeli különbségek rajzolódnak ki filmjeinkben, egyetlen dolog azonban közös: a kamarilla-politika realisztikus(nak vélt) ábrázolása. Nem meglepő ez: egyházunk talán az utolsó csúcsintézmény, ahol az egyszemélyi vezetőt kijelölt elöljárók egy szűk köre választja meg, szigorú protokoll szerint. Ebben komoly tényező a világtól való ideiglenes elzártság, a szertartásos gesztusok és természetesen a titok, amely a szavazásokat övezi. Mindig izgalmas bekukkantani a kulisszák mögé, a Konklávé pedig ennek lehetőségét nyújtja, megspékelve egy nyomozással.

Lawrence bíboros törődött arcáról már az első jelenetekben leolvashatjuk, hogy miközben precíz lelkiismeretességgel rendezteti be a Sixtus-kápolnát, valójában a háta közepére nem kívánja az egészet. S mivel maga is belső kétségekkel küzd, pápa végképp nem akar lenni. Más kérdés, hogy az érkező bíborosok között valószínűleg egyedül ő érez így. A liberális-progresszív irányzat képviselői Bellini bíboros (Stanley Tucci) körül gyülekeznek, miközben a konzervatív vonalnak is megvan a maga emblematikus figurája Tedesco bíboros személyében (Sergio Castellitto). Komoly esélyesnek tűnik még az elhunyt pápával szoros viszonyt ápoló Tremblay (John Lithgow) és a harmadik világbeli részegyház növekvő súlyát jelképező, feketebőrű Adeyemi (Lucian Msamati). A közös étkezések alkalmával minden jelölt azt állítja, hogy a pápaság iszonyatos emberi terhei miatt elhúzódna a megbízatás elől, valójában azonban rögtön megindul pozícióharc. Szűk folyosók és spártai hálószobák rejtekén születnek megrázó vallomások, rosszindulatú pletykák és hűvös esélylatolgatások. Lawrence atya az, aki mindezt kézben tartja, s közben végére kell járnia annak a titoknak, mi is történt pontosan az elhunyt egyházfő egyik utolsó bíborosi találkozóján, és ez hogyan hat a mostani pápaválasztókra.

Sajátos, a múlt helyett tulajdonképpen a jövőre irányuló krimit láthatunk tehát, ahol vannak ugyan tettesek és áldozatok, a végeredmény azonban utólag legitimál (s egyúttal a feledés homályába küld) minden korábbi intrikát. A Robert Harris 2016-os regényéből készült forgatókönyv tele van remekül idézhető mondatokkal: Lawrence bíboros nyitóbeszéde, egy-egy jelölt pillanatnyi helyzetértékelése vagy a konklávé körül „láthatatlanokként” szolgáló nővérek vezetőjének (Isabella Rossellini) monológja egyaránt túlmutat a film eredeti műfaján, ám Bergert kevéssé érdeklik a jelenkori világegyház nagy dilemmái, így ezek a megszólalások jórészt kifejtetlenül maradnak. Rendezőnk a kívülálló nézőpontját választva ironikusan reflektál a pápaválasztás idejétmúltnak tűnő, ugyanakkor ünnepélyes külsőségeire (látjuk a szavazatok fonálra fűzését, a fennhangon való számlálást és a füstöt eregető tűzhelyet a színezőpalackokkal), utal pápaválasztók mélyen emberi vonásaira, s bemutatja azt is, hogyan térül el kivédhetetlenül egy minden ízében szabályozott választási folyamat a külső események hatására.

A cselekmény fordulatait többnyire Lawrence atya titkára szolgáltatja friss értesüléseivel, így szinte mindvégig a krimiszál marad meghatározó. A bíborosok esendőségét bemutató epizódok hatásosak ugyan (köszönhetően az első osztályú színészgárdának), ám a film mégsem érzékelteti, hogy volna itt még egy hangsúlyos szereplő: maga a Szentlélek, kinek fújását észleljük ugyan, de nem látjuk. A film tanúsága szerint mintha maguk a főpásztorok sem hinnének igazán abban, hogy szavazatukon keresztül az isteni akarat érvényesül; hogy különféle kompromisszumos jelöltek helyett megválaszthatják a lehető legjobb pápát. Igazi meglepetés, hogy végül mégiscsak megtörténik mindez; az új egyházfőt érintő legutolsó fordulat azonban olyannyira erőltetett és hatásvadász, hogy még az addigiakat jószándékkal figyelő néző számára is bántó módon kilóg a korszellem ideológiai lólába.

Ez utóbbitól eltekintve a Konklávé magas színvonalú, feszült thriller egy izgalmas témáról: intellektusunkat alaposan megdolgoztatja, a szív érintése azonban elmarad.

(Megjelent: A Szív, 2024. december – 2025. január)