A csend hangjai – Három kortárs animációs film a gyászról

Ha mindenszentek ünnepéről és halottak napjáról gondolkodunk, európaiként hideg, vizenyős időjárás, szélfútta gyertyák és szeretteink sírjánál halkan elmormolt imák jutnak eszünkbe. S persze a csend, ami ezekben a napokban ezerféleképpen szól hozzánk. A gyász megélése azonban egészen különböző lehet a világ más, tőlünk távoli tájain. Minderről három olyan, a közelmúltban készült animációs film tudósít minket, amelyek míves kivitelezésükkel és a spiritualitás iránti nyitottságukkal rendre kiemelkednek a mezőnyből.

írta Nikodémus

Sokak még mindig nehezen hiszik, hogy egy egészestés animáció megszólíthat más korosztályt is a gyerekeken kívül. Hogy önfeledt játszadozás, butuska történet és szájbarágott tanulság helyett árnyalt és mély gondolatokkal lehet mesélni komoly, „felnőttes” témákról. Három filmünk a világ három égtájáról érkezve illusztrálja, hogy a finom karakterábrázolás és az átélhető dráma nem azon múlik, hogy a kamera előtt hús-vér színészek vagy rajzolt (esetleg gyurmázott) figurák játszanak. Az ír tündérmesék világába repítő A tenger dala (2014), a japán mítoszvilágot feltáró Kubo és a varázshúrok (2016) és a mexikói halottkultuszt bemutató Coco (2017) hangvételében és kivitelezésében nem is lehetne különbözőbb egymástól, közös vonásuk azonban, hogy mindhárman a halállal való szembenézésről, a gyász folyamatáról és az elengedésről szólnak.

Ha a halál hirtelen betoppan életünkbe, legélesebben saját családunkat érinti: a nagymama, nagypapa, tragikusabb esetben a szülő vagy egy gyermek távozása súlyos testi-lelki traumát okoz az ittmaradottaknak. Ben is Saoirse testvérekként folyton civódnak, miközben életükre súlyos árnyékként nehezül apjuk alakja, aki képtelen feldolgozni felesége rejtélyes halálát. Az ír partoknál lakó csonka család tulajdonképpen elakadt a gyászfolyamatban, csakúgy, mint a messzi Japánban élő, félvak kisfiú, Kubo, aki apja halála után beteg édesanyját ápolja. Mindkét főhős csöndes beletörődésben próbálja a mindennapokat túlélni, és egy váratlan esemény kell ahhoz, hogy feleszméljenek: sorsuk valójában egyhelyben toporog. Látszólag idilli Miguel élete egy zajos nagycsalád közepén, aki életrevaló kisfiúként mindent megkap, amit szeretne, egyvalamit kivéve: a zenét. A családi legendáriumban ugyanis generációk óta tiltott dolog a muzsikálás (kacagtató irónia, hogy mindezt egy hangos-kedélyes mexikói kisvárosban próbálják érvényesíteni), s minő meglepetés: a különös tilalom mögött egy elárvult család boldogtalan sorsa áll. Még alig pergett le a játékidő harmada, máris fájón hiányzó anya- és apaképek, a tradícióhoz való viszonyulás, valamint lázadás és megbocsátás dilemmái késztetik gondolkodásra a nézőt.

A következő lépcső a felfedezésé: létezik egy világ, amelyben egészen más szabályok uralkodnak, mint a mi unalmas, hétköznapi valóságunkban. Legélénkebben mindezt Miguel éli meg, aki a mexikói halottünnep kellős közepén – miközben egy csínyt próbál elkövetni – átkerül a másvilágra. Arra a másvilágra, melynek lakói épp olyan szertelenek, mint az ideát élők, ám ezen az éjszakán arra várnak, hogy valaki végre emlékezzen rájuk. Az ügyesen kitalált, varázslatos lényekkel teli elízium létét a feledés fenyegeti, a kisfiú feladata így az emlékezet fenntartása lesz. Saoirse számára egy különleges tündér-birodalom nyílik meg, miután kiderül, ő maga is két világ polgára. Az átjárhatóság pedig általában áldáshoz/átokhoz, illetve valamilyen különleges képességhez kötött. Kubo hasonlóképp döbben rá a benne lakozó talentumra, s miközben annak eredetét keresi, fokozatosan megtanul bocsánatot kérni és megbocsátani.

Mindhárom filmben van egy döntő pont, amikor az, ahogy az apafigurát addig látjuk, gyökeresen megváltozik. Miguel elvakult rajongásában súlyosan félreismeri dicső ősét, aki ellopta a zenésztárs életművét, megölte őt, és azóta is mások tehetségének kihasználásából él. Saoirse számára kiderül, édesapja miért búskomor valójában: önvád és megbánás marcangolja. A Kubo-t megsebző titokzatos démonról pedig kiderül, hogy sokkal közelebb áll hozzá, mint ahogy azt eleinte képzelte. Mindhárom tragikus szülőkarakter kiengesztelődésre vágyik, az utódok bocsánatára és elfogadására. Annak bölcs számbavételére, hogy mi az, amit elődeink életéből magunkkal viszünk, s mi az, amit átadunk a feledésnek.

Feltűnő, hogy filmjeink hőseinek különleges képessége rendre a hanghoz, a zenéhez kötődik. Kubo shamisen-jét pengetve talál rá az ősi múlt titkaira, s amint hangszere megszólal, a holt papírdarabok fantasztikus origami-madarakká változnak. Miguel példaképe filmjeiből tanul meg gitározni, s történetének érzelmi csúcspontja, amikor egy, útközben rendkívül fontossá vált dalt játszik el a dédinek. Saoirse számára pedig az a tét, hogy legyőzze némaságát: az átok megtöréséhez nem csupán megszólalnia, de énekelnie kell. A varázslat végül megszületik, ami igazából a szembenézés és a megbékélés gesztusának szimbóluma.

Mindhárom filmben csodálatos finomsággal fonódik össze a precíz lélekrajz, a mesés-varázsos kaland, a mágikus gondolkodásmód és az ősi emberi tapasztalat, hogy a halálon túli rettenetes ismeretlent valami otthonossal próbáljuk ismerőssé tenni. Hogy mi volna az? Üdvösség? Alvilág? Tündérország? Filmjeink különböző válaszokat adnak, de a remény ott dobog mindegyikük mélyén: a szeretteinkkel való találkozás reménye.

(Megjelent: A Szív, 2024. november)