Méreg a szívben – Fűző / Tár (2022)

írta Nikodémus

Ritkán ismerjük be, de bizony rólunk is árulkodik, hogy hétköznapi küzdelmeinkben mivel és hogyan vesszük fel a harcot. Könnyű volna – s manapság divatos is – saját környezetünkre, neveltetésünkre vagy rossz beidegződéseinkre fogni hibás döntéseinket, ám a lényeg mégis csak az emberi szívben dől el. Különös módon ezzel a felvetéssel érkezett három hónap különbséggel két olyan film a hazai mozikba, melyek hősnői a társadalmi hierarchia legtetején lázadnak a rájuk kényszerített szerepek ellen.

Erzsébet császárné, mindnyájunk kedvelt Sissi-je (Vicky Krieps) kócos hajjal, popslágerre tolja befelé a heroint. Épp elmúlt negyven, s mivel nincs kedve a sokadik estély rémunalmas vendégseregéhez, rutinos tehetséggel ájulást színlel, hogy menekülhessen uralkodónői kötelességeitől – legalább egy estére. Provokatív kép, amiből számtalan sorakozik még Marie Kreutzer még tavaly októberben bemutatott Fűző (Corsage) című filmjében, ám ha akad hozzájuk némi türelmünk, rádöbbenünk, mindez a csaknem egy évszázad óta építgetett, habos-babos Sissi-mítosz lerombolásához szükséges. A folyamat persze fájdalmas, hiszen könnyebb egy hamis tündérmesében hinni (s abból filmsorozattól musicalen át teásbögréig bőséges hasznot húzni), mint utánagondolni a korabeli valóságnak. A film persze nem a realitást mutatja: a hanyatlóban lévő Osztrák-Magyar Monarchiában inkább szimbolikusak az omló falú kastélytermek, a végtelen reprezentáció, a házastársi elhidegülés és a betonfalként magasodó elvárások. A Fűző Sissije kínzó szabadságvágya révén ezek között fuldoklik: visszatérő jelenet a kádban lélegzetét visszatartó, fűzőjét mind szorosabbra húzató, ugyanakkor önfeledten lovagló és az udvari etikettet nagy kedvvel felrúgó császárné. A hangsúlyozottan modern nézőpontból elmesélt, cselekménye szerint egyetlen esztendőre koncentráló Sissi-életrajz legfelkavaróbb tanulsága, hogy hősnője egyszerűen fölöslegessé vált kora társadalmában: utódszülési kötelességét elvégezte, uralkodótársként hallgatás a neve, feleségként már nem kívánatos. Így nem marad más számára, mint a kényszeres szépítkezés, a gyerekes csínytevések játéka és a véget nem érő bolyongás a Hofburg egyre szűkülő falai közt.

Radikálisan eltérő irányból közelít Todd Field csaknem tizenhat év hallgatás után megrendezett, s idén februárban debütált Tár című filmje: dokumentumfilm-hitelességű életrajzot kerekít kitalált főhősének. Lydia Tár (Cate Blanchett) korának legünnepeltebb kortárs karmestere és zeneszerzője. Egyetlen szava karriereket emel fel és dönt le, véleménye rangos folyóiratok címadását ihleti, s a mesterkurzusára tülekedők közül maga választja ki a legjobbakat. A számára legjobbakat, hiszen a magasröptű eszmefuttatásokat, a művészberkekre jellemző pletykálkodást és a folyamatos előadói bizonyításkényszert figyelve idővel felébred bennünk a gyanú, hogy valami nem stimmel ennek a nőnek az emberi kapcsolataival. Field szokatlanul hosszan, ám indokoltan húzza az időt ahhoz, hogy alaposan megismerjük hősnőjét: látjuk szerettei körében, szakmája legjobbjaitól, riválisaitól, valamint tisztelőitől övezve, s rendre az az érzésünk támad, hogy Lydia győzni akar mindenáron. Elismeréseket, trófeákat hajszol, s egyáltalán nem figyel arra, kit bánt ezzel maga körül. A szikár hangvételű, aprólékosan végiggondolt film (érdemes figyelni Mahler Ötödikjének vagy banalitás és rejtélyesség kettősségének szerepét a cselekményben) komoly erénye, hogy érinti ugyan a korszellemet, ám dacol vele, és nem hajlandó élni szinte semmilyen leegyszerűsítéssel: megismerjük egy vitán felül jelentős művész összetett lelkivilágát, szimbolikusan felöltjük erényeit és gyarlóságait, hivatástudatát és hatalomvágyát, illetve végzetes öncsalását is – bukásához végülis ez utóbbi vezet.

Ritkán ismerjük be, de rólunk is árulkodik, hogy hétköznapi küzdelmeinkben kivel és hogyan vesszük fel a harcot. Vicky Krieps és Cate Blanchett a filmszínészet magasiskoláját bemutatva gondolkodtat el minket arról, mit jelent mérgezett szívvel élni anélkül, hogy valójában felismernénk, honnan szivárog belénk az életet megrontó sötétség. Pedig tudhatnánk: nem az szennyezi be az embert, ami a szívébe jut, hanem az, ami elhagyja azt.

(Megjelent: Új Ember, 2023. március)