Star Wars: Andor – 1. évad

írta Nikodémus

Nem gondoltam volna három évvel ezelőtt, a Skywalker kora láttán fejemet fogva, hogy örülhetek még jó minőségű Disney-Star Warsnak. Azt a mélységes kudarcot nehéz volt feledtetni, s az egeres cég kedvenc univerzumunkkal való játszadozása azóta leginkább egy hullámvasúthoz hasonlít: biztató kezdet (Mandalorian) után kínos folytatás következett (Book Of Boba Fett, Obi-Wan), így annál nagyobb meglepetésként ért, hogy a talán legkevésbé várt Andor sorozat milyen kiválóra sikerült. Tudjátok, ő volt az egyébként örvendetesen felnőttesebb (ám kicsit ziláltra vágott) Zsivány Egyes másod-főszereplője, aki egyszerű ügyeskedőből vált a lázadás egyik vezéralakjává. Úgy tűnik, újra a Gilroy-testvérek kellettek ahhoz, hogy a drámaiság szintet lépjen az SW-univerzumban: hitetlenkedve nézem (s hallgatom), hogy okos dramaturgiával, kiváló párbeszédekkel és komoly lélekrajzzal bontják ki előttem egy elnyomó rendszer elleni lázadás kezdeti lépéseit.

Cassian Andor (Diego Luna) keresi ugyan galaxis-szerte a húgát, de tulajdonképpen inkább balhéból-balhéba keveredik, s menekül, kevéssé értékelve, hogy van legalább egyvalaki, aki hazavárná a peremvidéken tengődő bányabolygón (Ferrix). Az egyik üzletelés alkalmával azonban egy olyan féllel kerül szembe, aki valami egészen mást, többet ajánl addigi életénél. Luthen Rael (Stellan Skarsgård) még nem egészen tudja, mire használhatná a fiút, de lát benne valamit, és megbízza egy (egyelőre) pénzes melóval. Andornak (persze álnéven) viszont ehhez össze kell csiszolódnia egy, leginkább hétköznapi útonállókra hasonlító lázadó sejttel; közben pedig a Birodalom központjában, a Coruscant-on kell mesterkednie Mon Mothma szenátornak (Genevieve O’Reilly), hogy exkluzív partik és kedves mosolyok mögé rejtse a tényt, hogy tulajdonképpen a kezdődő lázadás-mozgalmat pénzeli.

Jól nézd meg a fenti plakátot: Tie-vadászgép, birodalmi romboló, rohamosztagos – és egyébként jedi, sith, fénykard, satöbbi – pontosan annyit szerepel magában a sorozatban, mint amekkorában itt látható. Az Andor egy szinte teljes mértékben földhözragadt, valóságos galaxist mutat be, ahol a Birodalom nem sötét abrakadabrával, gigantikus űrhajóhaddal vagy kőegyszerű rettegtetéssel uralkodik, hanem csendes megszállással, ostoba drillel és a hatalmas bürokrata-gépezethez illő hányavetiséggel. Élni hagy, ha befogod a szádat, és megdolgozol a kis béredért. Ferrix szürke-ragadós sara szinte kézzel tapintható, az Aldhani csillaghullása gyönyörű (és remekül épül be a sztoriba: The Eye), a Coruscant-i kémelhárító ülések hangulata vakítóan vérfagyasztó, s ami a legfontosabb: mindkét oldalon hús-vér karakterek élnek, törekednek, kapaszkodnak. Egyfajta alvilág ez, de nem maffiaszerű, inkább a kisemberek szemszögéből mutatja be a nagy történelmi folyamatokat. S ami a Disney-trilógiában elcsépelt közhelynek tűnt (“elég egy szikra a lázadás berobbantásához…”), az itt mélyen megalapozott igazság. Ahogy az is, hogy bizony mocsokba kell nyúlni annak, aki egy mocskos rendszer ellen indul (Rael, Mothma), a személyes áldozat pedig olykor egészen tragikussá válhat (amit Rael egy hatásos nagymonológban fejt ki, azt Mothma egyetlen könnyes tekintettel érzékelteti). S a másik oldalról: szolgálhatom a választott hatalmat egészen komolyan, becsülettel, a részletekre odafigyelve úgy, hogy közben saját karrieremet is egyengetem.

A színészek egytől egyik remekelnek: Diego Luna látszólagos karizmátlanságát használja arra, hogy finom gesztusokkal érzékeltesse belső folyamatait, Skarsgard tanárian hozza a szerepet játszó, kettős életű machinátort, Genevieve O’Reilly pedig fokozatosan törik meg az egyre növekvő nyomás alatt. A birodalmi alakok kissé elnagyoltabbak: Kyle Soller jól hozza a bamba kishivatalnokot, Denise Gough pedig a mindenkin átgázoló, céltudatos kémet, de túl sok teret eddig egyelőre nem kaptak. Elvégre a sorozat mégiscsak a lázadás kezdeteiről szól, melynek egy-egy pontján megkapjuk a bevált SW-cselekményfordulatokat (utcai lövöldözés, bolygóközi üldözés, kínzás), ám mindet egy-egy csavarral megbolondítva.

A sorozat szélesebb dramaturgiája szinte óramű-pontosságú: türelmes építkezéssel három részenként épít fel egy-egy nagyobb akciót, miközben drámai helyzeteket alapoz meg, jellemeket árnyal, s bemutatja az összes buktatót, amin egy kezdődő ellenálló mozgalomnak túl kell jutnia a siker érdekében. Fanservice-t ebben a sorozatban ne is keress: az alkotók eleve úgy álltak neki az Andor-nak, hogy lehetőleg elkerüljék a rajongóknak szóló olcsó kedveskedést. Utalások persze azért akadnak, de azokat elegánsan oldják meg, akár zenék szintjén. Apropó zene: zseniális, ahogy az első Ferrix-i akciót a forgatókönyvbe beleírt fémharang-ütések ritmusára komponálják meg (Reckoning); vagy ahogy a főcím hol szintis, hol szimfonikus, hol ambient-es hangszerelést kap. Tony Gilroy még azt a pofátlanságot is meg meri lépni, hogy a sorozat felétől kezdve látszólag partvonalra szorítja főszereplőjét; az a börtönös szekvencia végül fantasztikus gegként szolgál a stáblista utáni jelenethez, egyúttal fontos folyamatokat indít el Cassian lelkében.

Ami George Lucasnak nem sikerült az előzmény-trilógiában vagy a Disney-nek úgy általában, az Andor simán-lazán megcsinálja: átélhető drámaiságot ad figuráinak. A sorozat annyira jó, hogy tulajdonképpen még önnön identitásának dilemmáját is felveti. Hol a könnyed szappanoperás hangvétel? A népmesei fordulatok? A varázslók és legkisebb fiúkból növekvő hősök? Star Wars-e ez még egyáltalán? Nem tudom, de nem is érdekel: most azonnal nézném a már forgó második évadot.