Férfibánat, szőlőpárlat – Bor és lélek a filmvásznon

írta Nikodémus

Mondják, a jó bornak lelke van. S ha lelke, akkor kultusza is, mi több, kultúrája. Ez azonban nehezen vihető filmvászonra, hiszen egy pohár bor elfogyasztása, a nyomán meginduló társalgás talán a legintimebb dolgok egyike a világon. Nem véletlen, hogy a filmvilág nehezen birkózik a témával: Hollywoodból nézve a bor jellegzetesen európai találmány. Vágyott-csodált, ugyanakkor kissé értetlenkedve figyelt egzotikum a mennyiségi expanzió mítoszának országából. Mai étlapunk ezért vegyes, ahogyan egy igazi borkóstolóhoz illik: könnyedtől a testesig járjuk végig az utóbbi idők borfilmjeit.

Könnyű nyári viselet

Nyáron, amikor elmélyülés helyett jórészt spontán szórakozásból megyünk mozizni, természetes módon adja magát egy francia vígjáték, egy önfeledt musical vagy egy romantikus komédia. Ezek a mozik többnyire könnyedén teljesítik küldetésüket: elnevetgélünk rajtuk, ám negyedóra elteltével már alig emlékszünk rájuk. Szép emberek szép környezetben civakodnak bájosan, hogy végül kerekre csiszolt, közhelyes tanulságokat mondjanak a kamerába. E filmes lektűrműfaj darabjai egyfajta mozgóképes országimázs-reklámokként peregnek szemünk előtt, s ha felbukkan egy toszkán vagy provence-i táj, biztosak lehetünk benne, hogy előkerül a bor is. De mélyít-e az élményen, ha valamelyik szereplő felhörpint egy pohárnyit az istenek nedűjéből? Hát nem sokat.

A könnyed blődlik között mégis vannak minőségbeli különbségek, melyre a legjobb példa Ridley Scott 2006-os rendezése, a Bor, mámor, Provence. Főhősünk (Russell Crowe) túlpörgetett életéből keresi a kiutat, mikor az ölébe pottyan a nagybácsi öröksége: egy provence-i szőlőbirtok. Emberünk meglehetős zordsággal viseli a vidéki élet körülményeit, ám miközben eladásra renováltatja, megtetszik neki a takaros kastély, s csakhamar új szerelemre is talál a környéken. Scott meleg színekkel fényképezett, ráérős tempóban mesélő filmje nem több életviteli-gasztronómiai közhelyek ügyes felsorakoztatásánál, a bor pedig tulajdonképpen díszlet az egész cselekményben. A szőlészet csak mint kissé poros tradíció és feladat kerül szóba, amely arra vár, hogy főszereplőnk felnőjön hozzá. A rendező nem rejtegeti a párhuzamot, miszerint a renoválás egyúttal lélektisztulás: érlelődési folyamat, hogy felkészüljünk az élet ajándékaira. Ez lehet egy békés-derűs szüret, egy gyönyörű nő szerelme vagy éppenséggel egy pohár illatos nyári bor.

Nagy dolgokról hármasban

Hamvas Béla írja némi kajánsággal híres nagyesszéjének elején: végül is ketten maradnak, Isten és a bor. Majd arról beszél, imakönyvet fog írni az ateistáknak, s ételen, italon, dohányon és szerelmen keresztül ismerteti meg őket a hittel. Csavaros taktika, de találó: érzünk a borban valami spirituális izzást, mely nagy, világmegváltó beszélgetések elindítója. Legyenek bár markánsan különbözőek, ha két, egymást tisztelő ember leül egy szabad estére, hogy meghányják-vessék a világ dolgait egy üveg bor mellett, az az egyik legmagasabb rendű elfoglaltság. Steve Coogan és Rob Brydon angol komikuspáros közös bolondozása egy tévésorozatból nőtt ki: felkérték őket, hogy hazájuk vidékeit bejárva humorral mutassák be annak gasztrokultúráját. Michael Winterbottom rendező a köztudomásúan pocsék angol konyha láttán érezte a finom iróniát, és színészeinek rögtönzésére koncentrált, ami annyira jól sikerült, hogy a páros immár a negyedik egészestés filmnél tart. A Trip to… sorozat nem feltétlenül magáról a borról szól, hanem az azt fogyasztó ember önfeledt mámoráról, csípős őszinteségéről és hirtelen megérintő melankóliájáról. S ez így van jól: ha becsiccsentettünk, ha másnap szörnyű macskajajjal ébredünk, utólag van mit vádolni, ám ha eszünkbe jut egy jó gondolat, azt persze magunknak tulajdonítjuk. Winterbottom filmjei tulajdonképpen ódák magához a beszélgetés műfajához. Fecsegés ellenében őszintének lenni ugyanis egyre nehezebb.

Drámaibbra veszi hangvételét a Kerülőutak című film, melyben a bor úgy válik lényegessé, hogy eleinte minden fontosabb nála. Miles (Paul Giamatti) és Jack (Thomas Haden Church) régi barátok: előbbi elvált, sikertelen író, utóbbi közepes színész, esküvője előtt egy héttel pedig még utoljára ki akarja élvezni az életet. Mulattató epizódokkal tűzdelve indulnak bortúrára Kalifornia lankás szőlődombjai felé, ám a közös élményeket megélesíti az eleinte csak kóstolt, majd (egy ponttól kezdve már) vedelt bor. Alexander Payne kitűnő érzékkel keveri a road movie, a vígjáték és a kisemberi dráma műfaji ismérveit, szereplőinek valódi élethazugságát fokozatosan fedezzük fel. Törik a szív, az orr, a tévedések vígjátékot szülnének, de a fokozódó magány rettenete csak nem akar múlni: ideje hát átadnunk magunkat egy 1961-es évjáratú Château Cheval Blanc-nak – egy kóláspohárból.

Esszencia

Lehet-e egy borvidék egy film abszolút főszereplője? Almási Tamás dokumentumfilm-rendező nem sokat gondolkodott a felkérésen, mert a szóban forgó táj hazánk talán leghíresebb borvidéke, Tokaj. Az a Tokaj, amelynek sokan, sokszor okkal keltették jó hírét, ám a Kádár-kor tömegbor-szemlélete és napjaink édesbornak hátat fordító ízlésdivatja mintha háttérbe szorította volna. A Folyékony arany három borász küzdelmeit követi nyomon egy éven keresztül azért, hogy megérlelhessék minden borok királyát, a késői szüretelésű aszút. Sajátos Szent Grál-keresés ez, dacolva a korszellemmel, a fanyalgó borkritikusokkal, s főként a termelés és feldolgozás extrém nehézségeivel. Mert míg a legtöbb bor kora ősszel szüretelhető, Tokajban szürke köd, fagyos hideg, esetenként pedig hó nehezíti a szőlő kinyerését. Hőseink kettős értelemben is harcolnak: kutatják a leszedéshez megfelelő időt, és buzgón imádkoznak a kedvező időjárásért. S közben megelevenedik a táj is: szó esik régmúlt hagyományokról, szőlőben köttetett nagy szövetségekről, mesterfogásokról és hosszú téli estéket kísérő aranyló borról. Az igényesen elkészített dokumentumfilm nem feledkezik meg Tokaj mai helyzetéről sem: romos házak, eladó szőlőprések, elhanyagolt telkek jelzik a helyi társadalom útkeresését.

*

Mondják, egy korty aszú megismertet az istenek nedűjével. Téttel ruházza fel a pillanatot, felelősséggel a bor befogadóját. A hogy a lélek rezdül, ha összecseng egy másik lélekkel.

(Megjelent: A Szív, 2021. október)